Thoth

 

Tintaszívű Madárember
 Írta: Chequetet Arelich Thoth Vomalites

 
1/rész

 

Kedveseim, hát mivel is kezdhetném el én is történetemet mint egy bevezetővel, és azzal, hogy miről fogok írni nektek. Ó, jaj, ne aggódjatok, nem nyújtom hosszúra, tudom én is, mint olvasó, hogy általában az ember mikor leül könyvet olvasni (már ami engem illet) szeret minél hamarabb a bevezetőről rátérni a könyv első fejezetére, hogy „belevesse” magát a történetbe és a sorok hullámzó tengerében elmerülve ő is a történet része legyen. Ha már a bevezetőnél tartunk, őszintén és töredelmesen bevallom nektek, hogy utólag szoktam a bevezetőket elolvasni, és általában akkor olvasom el, ha a könyv nagyon tetszet (megjegyzem mindig sikerül olyan könyveket vásárolnom, ami nagyon tetszik), úgy megérzem. Ti kedves olvasóim is megérzitek melyik a „jó könyv”? Ugyanis ez a könyv, vagy remélem minél több eszembe jut, és könyveket fogok írni az én életemről, spirituális utamról és „megnyílásomról” fog szólni.
Remélem első könyvem révén, nem leszek unalmas, és nagyon remélem azt is, hogy átadván nektek jó pár történetet eme inkarnációmból, ti is úgy fogtok fejlődni és kinyílni, ahogyan én fejlődtem és újra kinyíltam eme életutam során.
Most biztos sokan megkérditek, vajon hány éves, hogy ilyen sok története van?
Jelenleg e pillanatban is mikor írok, pont 29 éves vagyok, de ahogyan egy tanárom mondta:- „Ja,hát veled mindig történik valami!”
Na mármost ne gondoljátok azt, hogy az én vérprofizmusom bizonyos dolgokban abból ered, hogy én szánt szándékkal, mindig belekeveredem valamibe és velem „mindig történik valami”. Nem, szó sincs erről! Tudjátok a Mindenható Zin Uru (Nagy Úr) „részben” mindent tökéletesen eltervezett és itt a 3-ik, 4-ik, vagy sokadik dimenzióban mindenkinek megvan a maga helye és feladata, de mindenkinek van SZABAD AKARATA és KÉRHETI A VÁLTOZÁST!
Ti mindannyian a Mindenhatónak a tükröződései vagytok és mindannyian csodálatosak, megismételhető és mégis megismételhetetlenek és megismételhetőek és mégis megismételhetetlenek… vagytok. Szerintem bárki lehet bármikor vérprofi, saját képességeiteknek csak ti szabtok határt. Szó szerint vegyétek ezt. Erre, meg egyéb más spirituális tapasztalatomról e könyvem fejezeteiben fogom veletek megosztani, de most még nem fejeztem be a bevezetőt!
Visszatérve a „jó könyv” fogalmához. Tudjátok rossz könyv nincs, csak olyan téma, ami jelen pillanatban vagy a későbbiekben nem érdekel. Tehát kedves olvasóim legközelebb mikor egy könyvet a kezetekbe vesztek és beleolvastok, próbáljátok más szemszögből nézni. Ne „címkézzétek fel” rögtön, hogy jaj, de unalmas, de rossz. Na mármost sok rossz, amit rossznak véltek, jelen pillanatban az nem is rossz, hanem az adott térben, síkban és helyzetben, nektek nem felel meg.
Most azt kérditek és, hogy lehet tudni „mi a jó nekem?” Saját kérdéseitekre elsősorban magatokban kell keressétek a választ, pontosabban a szívetekben. Ha a szívetekre hallgattok az soha se fog becsapni benneteket, de ha mégis, azt azért teszi, hogy fejlődjetek, és minél jobban megnyíljatok, magatok, a világotok és a Mindenható felé. A szívetekre és a rezgéseitekre való hallgatás úgy működik a legjobban, ha a 3 az 1-ben, egységben van. Hogy is értem ezt? Hát úgy, hogy a testiség, a lelkiség és a szellemiség egyensúlyban van. Ha lehet, és megengeditek, itt térnék ki a részletekre, azt egy későbbi fejezetben szeretném nektek bővebben kifejteni, viszont annyit hadd tegyek hozzá, ha előbb egységbe kerültök magatokkal, majd az univerzummal és végül a Mindenhatóval, akkor a spiritualitás útján, hirtelen úgy megindultok, mint egy rakéta a kilövőpályáról. Tehát ezt a könyvemet és úgy gondolom, a többit is arra szánom, hogy megtanuljátok, hogyan kell igazán a szívetekre hallgatni, és hogyan kell igazán bízni.
Hadd zárjam ezt a bevezetőt egy kedves gondolattal, amit valaha, mikor bevégeztem a metafizika tanfolyamot én is megkaptam egy cetlin. Fogadjátok ezt tőlem őszinte szívből jövő tiszta szeretettel!

„Köszönöm, hogy vagy, hogy találkoztunk
Szeretlek.
Elfogadlak, akárki vagy, akármilyen vagy.
Nem várok tőled semmit.
Nem változtatni akarlak,
Hanem megváltozni akarok általad.
Köszönöm, hogy léted arra indít,
Hogy túllépjem felszíni önmagam, és a tolakodó lényegtelenen túl
Felismerhetem a Benned és a bennem
Lakozó Mindenséget, azt, hogy a
Mindenség szívében Egyek vagyunk.”

 

Gyermekkorom

 

Először is had térjek ki arra, hogy minden összefügg mindennel, ezért mikor egy lélek emberré lesz nem véletlen, hogy semmi, sem ami vele történt, sem a tudatos, sem az öntudatlan dolgok.
Egy 29 éve még a kommunizmus korszakában születtem, 1981. 02. 24-én, Aradon, egy Romániai határ menti városkában. „Anyám” elmondása szerint holt órában születtem, mert mikor burkostól kibújtam belőle pont 12-t ütött az óra. Se 24-e, se 25.-e, végül is, nem véletlenül az orvosok úgy döntöttek, hogy 24.-i születésű legyek. Anyám elmondása szerint már a fogantatásom is furcsa és különleges volt. Egyszer elmesélte, hogy megbántson, mikor összekaptunk, de éppen az ellenkező hatást érte el. Nem, hogy megbántott, hanem hasznos információhoz juttatott. A névadó apámmal csak kb. egy év és még egy kis ideig tartott a házasságuk. A névadó apám minden áron ki akart jutni az Egyesült Államokba, és anyámmal sokat veszekedtek, mert a névadó apám italozott és állítólag lusta is volt dolgozni, ráadásul a fizetését elitta, meg anyám értékes cuccait, úgy mint a bringáját, a TV-ket (akkor az nagy szó volt Romániában, hogy valakinek van TV-je), az arany ékszereket stb. eladta.
A veszekedések mellett ők is azért szerettek volna gyereket, és már egy év eltelt. Jó egy év elteltével egyszer aztán, úgy összeveszekedtek, mert akkor még házasok voltak-, hogy „apám” se szó, se beszéd lelépett. "Apámnak", meg főként „anyámnak” nem volt egymással kb. 3 hónapig semmilyen kapcsolatuk. Utána apám visszament összeszedte a holmiját és kiszökött, hogy kijusson az Államokba, közben ők szép csendesen elváltak, még a kiszökés előtt is anyám egyedül maradt. „Apám” már régen Németországban volt, mikor kiderült, hogy „anyám” állapotos.
Nagyon megijedt, mert elmondása szerint olyan rég nem volt férfivel, senkivel, hogy ijedtében, nem tudta mit csináljon. Elmesélte „nagyanyámnak”. Ketten arra az elhatározásra jutottak, hogy elmennek a helyi paphoz, hogy elmondják neki, hogy anyám, csak úgy a "semmitől"állapotos maradt. Szerencsémre a pap egy nagyon okkult és tanult látó pap volt, .........-nak hívták.
Később a mi mostani aradi papunkkal akivel, beszélgettem, ilyen okkult dolgokról, ő említette meg futólag (nem véletlenül ezt se), hogy a ................ titokban alkímiával és más okkult dolgokkal is foglalkozott.
Tehát visszatérve a történetre, elmentek a paphoz, és „anyám” sírva mondta el, hogy ő úgy lett állapotos, hogy nem is volt férfivel. Erre a pap azt mondta neki, hogy 3 nap múlva menjen vissza egyedül, addig ne tegyen semmit, és akkor elmondja mi a helyzet. Úgy is lett, anyám 3 nap múlva visszament a paphoz. A pap elmondta röviden és velősen, hogy ha megpróbál elvetetni (az akkoriban, abban a korban, Romániában tilos volt), akkor vagy belehal ő is és én is, vagy én, meg ő is szerencsétlenek leszünk egy teljes élet alatt. Elmondta anyámnak, hogy én szűznemzett vagyok, és hogy nagyon fontos vagyok, „látó” leszek, és fontos dolgokat fogok tanítani, ha nem is a világnak, de egy szűkebb embercsoportnak biztos. Csak annyit mondott, neki, ha az vagyok, akinek ő kiszámolt, akkor nagyon fontos feladattal születek ujjá. Anyámat érdekelni kezdte a kilétem és elbeszélgetett a pappal bizonyos dolgokról. A pap anyámat a terhessége körülményeiről faggatta. Ő elmondta, hogy egy nap egy furcsa álom után, furán érezte magát, és aznap elment a boltba húst vásárolni.
Régen, abban a korban, Romániában, úgy volt meghatározva, hogy a boltokba csak bizonyos nap hoztak húst és csak annyit lehetett kapni amennyit a kormány kiszabott egy főre- mikor sorra került már rosszul volt, anyám gyomra felfordult a hússzagtól. Soha nem volt rosszul tőle. Elmondása alapján egy mérhetetlen lelki fájdalmat élt át abban a pillanatban. Amitől, meg ugye a szagtól is rosszul lett. Nekem úgy mesélte, hogy volt ott egy ivókút. Szerinte, ha nem iszik belőle, összehányja magát.
Így kezdődött hát az én életecském, egy korántsem kívánt anya méhében. Annyit még had tegyek hozzá, hogy a terhessége alatt nem nagyon bírt hús enni, maximum tükörtojást, meg sült császárszalonnát, a húsboltokba meg egész terhességi ideje alatt nem nagyon tudott belépni. Még ami furcsaság van, vagyis volt ebben a dologban, hogy én 1980.12.21-24-re lett kiírva, én meg ’81.02.24-én születtem, egy hideg hópelyhes éjszakán, burokban, aztán amikor kiszabadítottak a burokból, ráadásul lábbal előre is voltam , rántottam magam után minden „pereputtyát” anyámnak, csak rábámultam a világra a nagy barna szemeimmel. Végül rávágtak a popsimra, hogy felsírjak. Nos, az se volt hétköznapi, hiszen érthető két betűt sírtam ki folyamatosan magamból „Le”! A nem sírásomért 9-es apgar számot kaptam, a babaszalagom szerint a 99-es baba voltam.
Most biztos meglepődtök, hogy ezt ily részletesen elmesélem. Nos, kedves olvasóim ennek az az oka, hogy a későbbiekben, amikor feltárom előtettek a szakrális számmisztikát ez által a történet által foglak titeket erre rávezetni. Hogyan értelmezzétek a hozott és a már meglévő dolgokat, számokat, hogy oly szép és gyönyörű egyensúlyba legyen életetek, mint a mérleg két serpenyője amikor „nincsen rajta semmi”!
Visszatérnék még egy kissé anyám elmeséléseihez. Azt, hogy én szűznemzet vagyok azt 2007 márciusában, tudtam meg, egy összezördülésünk alkalmával, többek között elmondta, hogy gyermekkorában, de főleg akkor, csak úgy rájött és elkezdett rajzolni egy szimbólumot. Nem tudta mi az, de szerette és mindig olyan érzése volt, hogy le kell rajzolnia. Miután lerajzolta mindig kifestette szivárványszínűre. Aztán újabbat rajzolt és azt is kifestette szivárványszínűre. Az, ez a szimbólum. Az Élet Virága. Az én nyelvemen úgy nevezzük: Ma-sza-ju. Ez az önmagában forgó tökéletesség!

És, hogy miért szivárványszínűre rajzolta? Azt is elmondom, de nem ebben a fejezetben, mert ha most leírom, akkor nem értitek meg teljesen miről is beszélek, és milyen tudásra akarlak titeket ráébreszteni. Csupán azt érem el, hogy egy nagy lecsó lesz a fejetekben, és az egészből egy kukkot sem fogtok érteni. E könyv részletes leírásával csupán azt szeretném elérni, hogy tisztán lássatok, és azt, hogy szerintem, hogyan is működik a világ. Tehát ami a fogantatásomat illeti, ezt tudom nektek elmesélni.
Csakhogy felmerül egy pár titkos dolog, amit jelenleg csak félig - meddig fejtettem meg. Hihetetlennek hangzik, tudom, amit most leírok, de vannak magzatkori emlékeim, jók is és rosszak is. Ezt szeretném veletek megosztani. Az egyik ilyen emlék, amely álomként visszajött a következő:
Ez az álom érdekes módon gyermekkoromban, rengetegszer álmodtam aztán elfelejtettem, és kb. most 2008 elején álmodtam újra. Ez egy nagyon régi magzatkori emlékem. Ebben az játszódik le, hogy én egy gyönyörű és tökéletes fényben vagyok. Ez a fény olyan fényes, hogy ebben a harmadik dimenziós valóságban nincs hozzá fogható és olyan mérhetetlen szeretetet áraszt, hogy azt ti el se tudjátok képzelni, sőt le se lehet írni és szavakba foglalni.
Ebben az emlékemben, amit gyakran álmodok újra és eben a fényben én, úgy fekszem, mint egy magzat az anyaméhben és egyszerre vagyok gyermek és meglett felnőtt ember. Az egészben az az érdekes, hogy ebben az állapotban ki se kell, mondjak semmit, még csak végig se kell, gondoljam a kívánságomat, a Nagy Fény, amiben magzatként úszok, rögtön teljesíti minden kívánságomat.
Ha akartam ettem, ha akartam sötét lett, hogy aludni tudjak, ha azt akartam öleljen át, átölelt, és ha simogatásra vágytam, akkor simogatott. Felfoghatatlanul gyönyörű és tökéletes volt minden. Ebből az emlékből, amit újonnan gyakran újra álmodok, mindig úgy ébredek fel, mintha nagyon-nagyon messziről és nagyon-nagyon magasról belezuhanok ebbe a testemre és ébredezés közbe olyan érzés fog el, és úgy is érzem, hogy elindul a szívversem, és újra itt vagyok ebben a testben. Minden alkalommal mielőtt épp magamhoz térnék hallom a Fényt, hogy beszél hozzám, én meg még félig révülten mindig nyúlok felé és válaszolok az ő nyelvén a szent nyelven, amit oly kevesen beszélnek ma a Földön. Ez az egyik legszebb emlékem kedves olvasóim, hogy milyen érzés külön, de mégis egységben lenni a Mindenható Zin Uruval. Emlékezzetek vissza, mit mond a hermészi smaragdtábla. Íme:
1. Való, hazugság nélküli, biztos és igaz.
2. Ami lent van megfelel annak, ami fent van és ami fent van megfelel annak ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.
3. Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett. Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta. Ő a théleszma, az egész világ nemzője. Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.
4. Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől tudással, szenvedéllyel.
5. A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ felett úgy nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér. Minden erőben az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja. A világot így teremtették.
6. Ez az átvitel varázslata és ennek ez a módja.
7. Ezért hívnak Hermész Triszmegisztoszna
k, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.

 

Tehát kedveseim, nem szabad megfeledkeznetek, honnan is származunk mindnyájan. A Mindenhatótól. Ha kissé jártasak vagytok a vallástörténelembe és körülnézek egy-két keresztény, de akár okkult vallásba mindegyik kimondja, hogy a Mindenható az Egy az egyben van három és a háromban egy. Tehát próbáljátok átlátni a sorokon, átlátni a megvezetésen túlra és meglátni az igazságot. Miért egy a háromban, csupán csak azért, hogy egyszerűen megmagyarázzuk a Mindenható fogalmát, mint Atya, Fiú és Szentlélek?
Nem, ne legyünk ilyen kényelmesek kutassunk, keressünk,szeretettel vonzzuk be a miértjeinkre a választ, ott van bennünk s, ha nem jön föl egy nap a szeretetteljes kutatás közben „véletlenül a kezünkbe veszünk egy könyvet, vagy egy újságot és pont ott nyitjuk ki, ahol a kérdéseinkre megtaláljuk a választ. Ha hagyjuk, hogy a szív vezessen. Ha itt vagyunk a 3 dimenzióba, ha bárhol ha a szívetekre hallgatunk, a válasz nem várat sokáig magára. Tehát visszatérnék a tábla magyarázatára. Miért is írtam le pont ezt? Hát, azért mert ez a magyarázat az emlékeimre. Az évek során rájöttem, hogy ez egy olyan régi emlék- több milliárd és biliárd éves- még akkorról származik mielőtt a jod elkezdődött. Mikor még a Mindenhatóval egységbe voltunk. Az emlékeim alapján megtudhatjátok, hogy mi mindannyian minden ember, csillagnemzetség, bokor, kő, fű, bacilus stb. milyen tökéletes szeretetben, békességben és biztonságban voltunk. És, hogy a Mindenható miért áradt ki, hát azt majd elmondom. Előbb had magyarázzam el a smaragdtáblát, hogy a 3-ik dimenzióba, ami néha oly tökéletlennek tűnik, valójában miért is teljesen tökéletes és a tökéletlenséget mi emberek, akik szintúgy tökéletesek vagyunk, teremtjük meg. Viszont ugyanakkor a tökéletességet is meg tudjuk teremteni ebből aztán egyenesen, az következik, hogy mi mindannyian-, mint a Mindenhatóból kiszakadt atma- mi is teremtők vagyunk.
Rátérve a smaragdtáblára már az első sorban is háromszoros a bizonyosság. Figyeljük a szavakat (való), „hazugság nélküli”, „biztos” és „igaz” szavakat. Háromszorosan, ha figyelembe vesszük az első szót négyszeresen kapunk tanúbizonyságot a szavak igazára.
A négyes szám számmisztikailag szakrális szám, a négy égtájat az egyenlő szárú őskeresztény keresztet a négy elemet szimbolizálja. A kereszt az élet és a halál szimbóluma. A végtelen körbe helyezve az élet és halál körforgását, de ugyanakkor tartalmazva, ennek egy titokzatos misztériumát, az örök élet szimbóluma is.
Összeadva az előbb kijött számmal, a hármassal, a hetes szakrális számot kapjuk.
A hetes szám misztériuma mélyen az ómagyarság és Atlantisz misztériumára vezethető vissza, és ezt is tartalmazza.
A hetes szám szimbolizálja Isten hetedik nevét mely titkos és kimondhatatlan, ugyanakkor a Szent égig érő Életfa (Szent Perseret fa), Szent Akasha Magóg Szeshát Szefek istennő, ki maga a szent írás-szent száma, Hermész, vagyis Chequetet Arelich Thoth Vomalites duálpárja. A hármas szám a Mindenható, vagyis a szentháromság szent száma, Thoth istené (és egyben még sok más istenségé), mely szintén a Szentháromság a Szíriusz és a piramis szimbóluma.
Ha tovább folytatom a számmisztikázást és az adott két számot összeszorzom, akkor Atlantisz számát kapom a tizenkettest. Ha taglalom, miért szent a tizenkettes szám akkor csak össze kell adjam megint az egyes és a kettes számot belőle s máris megint a Mindenhatónál lukadtam ki.
Régen tizenkét bolygó volt a naprendszerünkbe, tizenkét hónap van egy földi évbe, és sorolhatnám még miért szent és fontos ez a szám. Ha a négyesből kivonom a hármast, akkor egyest kapok, ez is a Mindenhatóra utal. Az egyes szám is szent szám ez az egységet, az Egyet szimbolizálja, létüket az egységben és az egység létét bennünk és itt is taglalhatnám oldalakon keresztül. Ha a négyes számot elosztom a hármas számmal, akkor egy egész hármat kapok, amely egy végtelen szám. Tehát megint a Mindenhatónál és az Egységnél lukadtam ki. Bárhogyan is osszam, szorozzam, összeadjam, kivonja, vagy bármit is csináljak, mindig a a Mindenhatónál és az Egységben létnél lukadok ki.
A második sor, amiből már spirituális szállóige is lett az azt takarja, hogy ha figyelembe vesszük, hogy minden a Mindenhatótól származik, akkor akár a Mindenható teremtőtársai is lehetünk. Ehhez el kell fogadnunk mindent szeretettel amit a Mindenható az utunkba helyez, viszont szabad akaratunk révén kérhetjük a változást, ha az nekünk megfelel és az a legjobb út számunkra, kell hozzá ősbizalom és az, hogy a három az egyben egységben tartsuk. Mit is jelent az utóbbi kettő? Az ősbizalom a Mindenhatóba vetett rendkívüli hit és bizalom. Erre a következő példát adnám. Mivel én napi szinten szoktam vele beszélgetni csatornába, régebben kérem tőle bizonyos dolgokat. Ő azt felelte. Bízz énbennem rendületlen hittel és higgy önmagadban. Megkérdeztem tőle, hogyan kell ezt csinálni. Huncutul elnevette magát, és a következőt mondta: Nem igaz, hogy pont te felejtetted ezt el. De hogy lásd, segítek, felajánlok neked valamit. Elfogadod? Igen! Mondtam. Drága Madaram, had szolgáljalak, csak bíz magad énrám, hagyd, hogy én legyek a vakvezető kutyád! Kedves szavai igen meghatottak. Na, emberek, ez az ősbizalom, itt és így kezdődik.
A három az egyben egységben tartása, az a testiség, lelkiség és szellemiség egysége. A legtöbb ember a világi gondjai, és egyéb tényező végett szét van forgácsolódva. Ezt háromféle képen tarthatjuk egységbe. Első lépésként a csakrák szintjén.

    

 

Ez maga után vonzza a második lépést, majd a harmadikat.
A csakrák szintjén is első és legelső, hogy a szívünk legyen tiszta. Hogy érhetjük el? Hát úgy, hogy a lelket körülvevő 5 burkot tisztán tartjuk.
Ezt a következőképpen tesszük:
1. A fizikai test tisztítása, és tisztán tartása: tiszta, helyes étkezés, tisztálkodás
2. Az energia test tisztítása és tisztán tartása: kiegyensúlyozott és nyugodt légzés és kedélyállapot
3. Az érzelmi test tisztítása és tisztán tartása (ez az egónk, amely ugat mint a kutya, ha valami nem tetszik neki): pozitív tiszta szent gondolatokkal és érzelmekkel.
Valamint azt kell elérni, hogy az érzéki vágyak "érintetlenül" hagyjanak minket, és a bánat és öröm ne tudja egykedvűségünket „befolyásolni”.
4. A szellemi test tisztítása és tisztán tartása: a realitáson való elmélkedéssel
5. A boldogság (alkalmi) test tisztítása és tisztán tartása: az Isteni mivoltunk felismerésében való extatikus elmerülés által.
Ez az öt réteg fedi be a központot, a lelket (atmát) a hatodikat. Ez által hatalmas az ember. És az atma amely az atya és a mama Istentől egyben Mindenhatótól származik. Ez az öt réteg fedi be és akadályozza meg azt, hogy a lélek csodálatos mivoltát meglássuk. Tisztítsátok meg, így átlátszóvá teszitek, hogy a rétegeken átragyogjon az Isteni Fényetek. A rétegek minél közelebb vannak a lélekhez annál átlátszóbbak, mígnem a 6.-ik a lélek, amely szívünkben lakozó fény, amely örökkön- örökké megvilágítja lényünk középpontját.
Ha a szív már tiszta vagy legalábbis valamennyire tiszta, akkor mehetünk a következő lépésre. A következő lépés pedig, az, hogy a többi csakrát is áttisztítjuk. Erre egy egyszerű csakra-meditáció bőven elég, kinek mi felel meg. A magasabb szinten lévőknek ajánlom a kombinált mer-ka-ba csakra-meditációt, vagy ehhez még kombinálni lehet az Ankhot, aktivizálni a szívből kiinduló Ankot egy Ankh meditációval. A kezdőknek ezt nem javaslom, nem szabad a legnehezebbel kezdeni. Ha a várunkat nem alapozzuk meg, az összedől. Tehát ha túl vagyunk a lelket, amely a szívben lakozik, körbevevő burkok tisztításán, és túl vagyunk a csakra tisztításokon is akkor jöhet a harmadik és utolsó lépés. Az auránk tisztán tartása. Ez csak úgy lehetséges, ha az első két lépést szigorúan betartjuk, az már maga után vonzza, hogy a harmadik az majdhogynem automatikusan létrejön.
DE, és itt a "de", hogy így is maradjon kérjünk az Égiektől, Krisztus Fehér Fény védelmet magunk köré, úgy hogy abba benne legyen a teljes auránk, majd kérjünk Krisztus háló védelmet, Élet Virága védelmet, terjesszük ki Mer-ka-ba mezőnket aktiváljuk a szívünkben lévő Ankhot és végül kérjünk egy Mindenható által készített szűrős tükörpajzsot.
Ha ez megvan, akkor már nagyon jók vagyunk. Viszont akkor sem a legjobbak. Akkor leszünk a legjobbak, ha három, vagy kinél mennyi hónapon keresztül ezt reggel minden nap megcsináljuk. Utána a rendszerünk átáll automatára és „ő maga” fogja ezt végezni. Hogy az automatikus működés fennmaradjon, a 2.-ik és 3.-ik lépést folyamatosan 3 havonta 3 alkalommal meg kell ismételni. Ez a titka, hogy energetikailag jól működjetek!
Az aurarétegekről mellékelek egy ábrát, hogy jobban tudjátok elképzelni magatokon a dolgokat.

 

                                                       
Visszatérve a tábla 3.-ik sorához. Ebben, ha jól megfigyelitek a teremtőről, van szó. Az nyilván világos az elején, hogy minden a Mindenhatótól származik, ő a Teremtő, aki az egyetlen gondolat, kiáradt és „átvitellel” megteremtette a Világot.
Az Atya a Nap, Anyja a Hold, az Atya és Anya Istenre gondol. A Szél itt a levegőt, a lélegzetet, a Holdat szimbolizálja. Tehát lelket lehelt a Mindenható teremtményeibe, de ugyanakkor, ő is táplálta szeretetével őket, majd a Föld táplálta mondatrész arra utal, hogy miután megszületünk, Földanya táplált minket, hússal, gyümölccsel, zöldséggel. Tehát ezt hívjuk, úgy, hogy isteni gondviselés.
A következő mondat az a Mindenható elismerése, mint univerzális Teremtő. A 3-as pont következő mondata az egy kis betekintést enged látni a korszakváltásra.
Tehát a Mindenható úgymond meg akar minket látogatni. És, hogy ez 2012-ben lesz, vagy később ezt csakis Ő tudja.
A 4-ik pontban, a meditálásról és testelhagyásról van szó. A Tűz a lélek, a Föld a test, a könnyű úgy szint a lélek, a nehéz a 3 dimenziós test. Tehát magyarán lépj ki a testedből, de ezt tudással és szenvedéllyel tedd.
Az 5-ik pontnak három értelme van:
Az első: Testelhagyásnál a lélek csak egy ezüstszállal, köldökzsinórral kötődik a testhez, úgy, mint egy csecsemő az őt tápláló méhlepényhez, ez nyúlik a végtelenségig és a lélek az „égbe emelkedik” Mindenhatójához.
A második: Megjósolja azt, hogy most 2012-ben, ha a Mindenható maga leszáll a földre mit fog tenni, és mi miképpen kell cselekednünk, hogy újra a Nagy Egységbe beleolvadjunk és véle egyesülve Teremtőkké váljunk.
A harmadik: Szinte ugyanaz, mint amit a második pontban írtam viszont abban tér el, hogy egyesülünk vele, de nem mindenki. Egyesek tanulóbolygóra kerülnek, ez a rosta egy része csak. Az erre érdemesek pedig Teremtővé válnak, újraegyesülnek az Eggyel, de mégis egyediek maradnak.
Hozzáteszem azt, bármi történjék 2012.12.21-én bízzunk a Mindenhatóba és reméljük a legjobbakat.
A 6-os pont az világosan kijelenti, hogy a Mindenható ezt így csinálta, és ha mi is szeretnénk, megtehetjük ennek ez a módja.
A 7-ik pontban a tábla írója kijelenti, hogy ő a háromszorosan nagy írómester mert a „világ mindhárom része az övé.” Miért mondja ezt? Ezen gondolkozzatok el, úgy házi feladat gyanánt.
Bocsássatok meg, ha magyarázatomat túl hosszúra nyújtanám.
Visszatérve az emlékemre, had tegyek annyit hozzá, hogy ha mostanság, bármi okból kifolyólag nehéz a sorsotok sose feledkezzetek meg arról honnan származtok és , hogy a sorsotok nem büntetés, hanem kihívás, lecke, feladat, áldás.
Következő emlékem ez magzatkori emlék.
Egy sötét és meleg helyen vagyok, ami tele van vízzel, helyem még van, ez olyan érzés, mint mikor megtöltenek egy erős rugalmas gumit vízzel és én benne vagyok és az az egész egy sötét szobában van, de mivel ebbe a vízbe vagyok elmerülve, ahol nem kell lélegeznem, és mégsem fulladok meg. Tompa zajokat hallok, meg néha zenét, vitatkozást, vagy tán beszédet, viszont sok-sok szeretetet és biztonságot. Egyszer csak hirtelen a szeretet mellet megjelenik a félelem és a fájdalom és tudom, hogy ott akkor abban a sötét meleg szeretetteljes helyen meghaltam…
Ez a magzatkori emlékem az előző ellentéte. Ezen a sötét meleg vízzel teli helyen, közönyt, lustaságot, félelmet és elutasítást érzek. Azt érzem, hogy az „anya” aki a méhében hordoz, még csak a sajátjának sem érez. Az az egészben az érdekes, hogy egyáltalán nem zavar és nem bánt, hiszen én is tudom, nem az ő gyermeke vagyok. Későbbiekben meg fogjátok érteni, most miért nem magyarázom el ezt a két emléket. Először is végig kell haladni ifjúkori és fiatalkori spirituális utamon, és tinektek is meg kell ismernetek ezt, hogy megértsétek e két emlékemet és érzéseimet.
Következő emlékem nagyon érdekes, kb. másfél éves ha voltam. Akkor még a „szüleim”, „nagyanyám”, és „dédanyám” a mosoci telepi magánháznál laktunk. Emlékszem egy szép napsütötte kellemes meleg délután volt, és én a babakocsiban pihentem az első udvaron, ott volt egy fa annak bámultam a leveleit, aztán hirtelen elkezdtem a kezeimet nézni, és az villant át az agyamon:
- Úristen, már megint testben itt! - És ahogy nézegettem a kezem valahogy megérezhettem, vagy felismerhettem, nem tudom hogyan, és ez volt a következő gondolat. - Ráadásul én most azt hiszem lány vagyok! Jaj, ne! Gondoltam, aztán valami belső érzés visszaigazolt, hogy igen, ekkor nagyon elkeseredtem. Ahogy így elkeseredetten nézegettem a napnál világosabb világosság jelent meg, és egy hang szólalt meg a fényből. – Drága Madaram ne légy elkeseredve, hidd el így a legjobb, és még mondott elég sok mindent, de arra nem emlékszem.
Aztán következő nap, vagy megint mikor egy olyan szép halványan sütő kellemes napos délután volt egy angyal jelent meg, pontosan a fa fölött, aminek szokás szerint mindig bámultam a leveleit. Szeretettel szólított meg. Hangja mély, nyugodt és nagyon meghatóan szeretetteljes volt, azt mondta:
- Kedves Szent Madár, tudjuk, hogy sok nehézséget vállaltál lelkesen magadra, bár régóta karmamentes vagy. A Mindenható azt is tudja, hogy hiányzik neked az otthon. De sose feledd, mi mindig veled leszünk, ha néha úgy is érzed, hogy nem vagyunk itt. A te látó szemeid mindig fognak minket látni, és a tökéletes Fény ragyogását. Megígérem gyakran foglak látogatni.
Ekkor a nagyon szép arkangyal egy nagy fényes ragyogás közepette eltűnt. Arra tisztán emlékszem, nem tudtam még beszélni rendesen, de a magam kis nyelvén keservesen elkezdtem sírni, és kértem őt, jöjjön vissza. Az én szép fényes arkangyalom, akinek a szeretete a mai napig betölti szívemet.
Ebből a két emlékből az derül ki, hogy: első sorban a test nem számít, az még ha pici is és fejletlen is. A benne lakozó bölcs léleknek olyan gondolatai vannak akár egy felnőttnek. A lélek megdöbbenése, hogy megint itt van a 3-ik dimenzióban, nem egyedi eset. Az egyik kedves volt metafizika tanárnőmnek is nagyon hasonló magzatkori emlékei vannak.
Az első emlékbe a Mindenható jelent meg személyesen. Tisztán emlékszem arra a nagyon erős és nagyon fényes különös fényre. Olyan fényesség itt nincs és az a legérdekesebb, hogy nem bántja a szemet. A mai tudásommal bizton tudom ezt állítani. A második jelenés egy arkangyali jelenés volt.
A „szüleim” gyakran hagytak egyedül a kis helyes zárt udvarunkban játszani, és míg ők bele voltak zuhanva a házi munkájukba, addig velem az arkangyalom játszott és tanított az aranyos kedves dolgokra, énekelt, meg emlékszem, kisautóim is voltak, és milyen jót autókáztunk együtt. A tanításaiból mesélnék el három jelentős esetet, ami szerintem fontos.
Az egyik alkalommal az igazi fényről mesélt. Elmondta, hogy ha nagyobb leszek, vissza fogok emlékezni és akkor fogom igazán érteni. Bonyolultnak tűnik, de valójában rendkívül egyszerű. Tulajdonképpen Metatron azt taglalt akkor milyen a fény. Ezt mondta: - Tudod, lehet most nem érted, de majd ha ez a tested felnő akkor vissza fogsz emlékezni amit mondtam és meg fogsz érteni. Én nem csak test vagyok én szellem is lélek is vagyok. Én fény vagyok és minden ebből a fényből van, te is.
A Fény pedig a holografikus tulajdonsága miatt kettős természetű, a fent-lent az alap, viszont háromrétű önmagába forgó tökéletesség.
Minden Fény, csak minden más frekvencián rezeg. Te is én is a fa is bármi. Sok mindent elérhetsz, megtanulod újból és visszaemlékezel erre az alapvető dologra, amit valaha tanítottam neked. Ha feltör majd az emlék, ha nem is közvetlenül, de segíteni fogok neked. Úgy tudsz "varázsolni" ha a rezgésszintet megtanulod megváltoztatni, vagyis a te esetedbe visszaemlékszel, hogy valaha mit tanítottam neked.
Mondok egy példát, mondjuk egy ház fala. Ha el tudod csípni miképpen és hogyan rezeg az a ház fala és olyan mértékben tudod változtatni a saját tested rezgését és a három az egy egyben van, akkor át is tudsz menni a falon, vagy bele tudsz bújni a falba, vagy le tudod rombolni, vagy fel tudod újítani vagy egyebek.
Ezenkívül sok minden mást tudsz csinálni, de ez házi feladat lesz, hogy visszaemlékezz. A Mindenható és én jelek által fogunk segíteni mikor eljön az idő. Valaha ezt tudtad és kiválóan alkalmaztad...
Szájtátva hallgattam.
Ez után mondta, hogy egy másik alkalommal folytatjuk a tanulást.
Ezt követően játszott velem egy kicsit. Játék közben elgondolkodtam, éreztem a szavai súlyát. Éreztem, hogy igaza van és azt is éreztem, hogy nagyon le van fátyolozva ezen tudásom és emlékeim nagy része. Magamba akkor úgy éreztem, hogy majd ezzel a jövőbe kell foglalkozzak és egyenlőre élvezzem a gyerekkorom és a játékot.
Ezt követően elment.
Mindig csak egy órát emlegetett, azt mondta csak ennyit maradhat. Kissé szomorú voltam mikor elment, de megígérte, hogy következő alkalommal jön és egy nagyon fontos dologra fog emlékeztetni.
Elég sok idő telt el amikor újra jött és akkor a mai fejemmel is úgy érezem nagy dolog az amire kérni akar, vagy amit meg kell tennem. Azt kezdte el taglalni nekem, hogy ő a szent geometria angyala és ő ért engem, de az amit érteni fogok ahhoz nekem kell lépjek, hogy megtörténjen.
Egy szent számsorról magyarázott és azt mondta, hogy ez a számsor a természetben, az univerzumban mindenhol fellelhető. Minden ezen a számsoron alapul. Mindenhol ott van, és mindenben ott van. Elmondta, hogy mostani inkarnációm során mikor nagyobb leszek, fogok találkozni ezzel az elmélettel, amit ő most taglal és meg fogom érteni. Elmagyarázta, hogy ez abban áll, hogy ha egy vonalat egy mágikus ponton elmetszünk az egy egység a másik az 1,618339....és ez így mehet a végtelenségig.
Ez egy végtelen tört. Jól emlékszem megkért rá, hogy ismételjem utána a számsort. Nagyon türelmes volt elég sokszor elismételtette velem mire visszamondva megtanultam. Nagyon pici voltam tán három éves mégis tudtam, hogy ez nagyon-nagyon fontos, hogy megjegyezzem. Elmondta, hogy ez az arány nem csak a bolygók a holdak és a csillagokon belül és kívül áll fenn, hanem a testen belül a sejtekben is. Ez figyelhető meg a test arányain is. Például a kezeknél, ha a felső ujjperec arányát elosztjuk a két belsővel, akkor az aranymetszést kapjuk. Ez ugyanígy érvényes a lábunkra, a kezünkre és az egész testünkre. De nem csak rajtunk, hanem a növényeken, az állatokon az egész természetben fellelhető. Ebből áll az élet.
A természet számára nagyon fontos az aranymetszés viszont úgy nem létezik, csak a képzete létezik, fizikailag nem létezik sehol. Az élet az mindig megközelíti az aranymetszést, mivel az élet nem tud végtelen számokat használni csak egész számokat.
Annak ellenére, hogy kisgyermek voltam éreztem szavainak súlyát és fontosságát és feszült kíváncsisággal figyeltem. Ekkor egy nagyon ütős dolgot kezdett el mondani, de annak ellenére, hogy burkoltan fogalmazott megértettem miről is van szó és manapság fogtam fel szívvel is és ésszel is az értelmét, a súlyát és a fontosságát.
Ekkor ezt mondta. Elmondom neked az Egy misztériumot, mert te fiam vagy az élő élet kulcs és te vagy az ő szent szíve, a tintaszív, és mivel ő ezt szívből akarta ezért van az, ami most van. Amikor még a jod volt semmi sem volt csak ő, és ő nagyon magányos volt. Mivel magányos volt nem tudott fejlődni és te voltál az ő szíve. Egyik alkalommal eldöntötte a te párod által az élő Akasha életfa által, ami még akkor csak kis magonc volt és benne lakozott és te általad, hogy szívét kiadja magából szeretettel és kiárad.
Ez volt az első hang, amivel kiáradt az OM. Felnyögött magányában, és ketté osztotta önmagát. Habár nem akarta, de rád hallgatott, az ő szent szívére és kiáradt és így létrejött minden. Minden, ami van és nincs, minden ami látható és nem látható és te a szíve által eldöntötte, hogy amint fent ugyanúgy tükröződjön lent is. Ő a tökéletes aranymetszés volt, de hiába volt az, ha nem tudtam magányában megtapasztalni önmagát. Ezért kiáradt. Ő nem szeretne újból magányos lenni,de tökéletes igen ezért te mint szívét arra kér, hogy a váltás megtörténjen és minden jól alakuljon használd a szimbólumot ami mint szív szent szíve szimbolizál téged, hogy ne jöjjön létre újból a jod és megtörténjen a tényleges fejlődés felemelkedés.
Ne feledd a számokat és a szimbólumot, te vagy az élő élet kulcsa és én értelek téged. Ne feledd, meg kell tenned sikerülnie kell. Tudom, nagy korodba mikor felnősz, és újból találkozunk, akkor ez eszedbe jut és tudom dolgozni fogsz rajta.
Döbbenten hallgattam szavait és nagyon furcsa, és különösen jó nagyon jó érzés fogott el. Nem tudom elmagyarázni konkrétan ezt az érzést és éreztem, tudtam nem maradhatok tétlen, habár a pici kis eszemmel nem, de a szívem értette akkor mit is akar mondani az apám. Miután befejezte az emlékeztetést én csak ültem és emlékszem néztem magam elé és megpróbáltam felfogni amit mondott.
Éreztem, hogy csak a szívem értette ezét félretettem, közbe Metatron végig figyelt, hogy reagálok, majd így szólt: - Tudod, majd később, most játszunk. Játszottunk egy picit, majd mielőtt elment mélyen megölelgetett és eltűnt.
A harmadik legfontosabb tanítása, amivel visszaemlékeztetett igazi önvalómra. Megkérdezte, hogy tudom-e lényem igazi önvalóját. Bólogattam, hogy nem, és tulajdonképpen nem is nagyon értettem ésszel mit mond, de a szívemben éreztem egy érzést és kimondtam hangosan. - Szeretlek!
- Na látod fiam, hogy valamit megváltoztass mindent így kell szeress mint engem, ez a mindenség titka. Ahhoz, hogy létrejöjjön a tökéletes aranymetszés újból és ő ne legyen egyedül. Így fog emelkedni a föld és minden energetikai és "mágikus" tevékenységnek ez a titka. Mindent ezzel érhetsz el, bármit is teszel. Ha mindent a szíveddel nézel és mindent a szíveddel cselekszel, akkor mindent elérhetsz amit csak szeretnél és sose akard. Ha akarod a markodban lévő vágy madarát elszorítani, energetikailag nem kapod meg mert megölöd. Ha kinyitod a tenyered és már nem szorítod a vágy madarát, csak szeretnél dolgokat elérni a kismadarad megnyugszik, megszárad a tolla és lehet, hogy elrepül. De ha a szeretet megvan, rászáll a tenyeredre meglásd, visszatér a vágyaiddal amit a Mindenhatótól hozott.
Mindent így működtess és meglásd a siker nem várat magára.
Szavai újból mélyen megérintettek és el se tudom magyarázni nektek kedves olvasóim milyen csodálatos mély tiszta érzést éltem át. Átöleltem a mindenséget és mintha mindenre ráárasztottam volna a szívemből jövő szeretetemet. Kimondhatatlan csodálatos érzés. Elpityeredtem magam, és a meleg puha mellkasára borultam. Elmondhatatlan tiszta szeretet átjárt és beleolvadtam, őbelé, az én Napomba.
Felkavart és tudtam most kell megbecsüljem a pillanatot, mert keveset lehetünk együtt, mert én mindig őt követem, hogy bevégezzem a feladatot ami rám van bízva.
Sokáig tartott az ölelés és nagy nehezen megnyugodtam. Tudtam, hogy mindennek oka van és habár távolról mégis oly közelről ő figyel és vigyázza lépteim.
Megint lejárt az óra és neki mennie kellett. Nehezen engedtem el, de elengedtem és tudtam nem őrök érvényű a búcsú és látni fogom még.
Mély fájdalmat éreztem benne is, hogy el kell engedjen, de elengedett és egy fényvillanással eltűnt. Ez alkalommal, míg ott volt végig a fejünk fölőtt stabilan forgott az égen egy gyönyörű csillagtetraéder egy Élet Virága gömbbe.
Nem távozott hangosan mégis a "szüleim" valahogy megérezték és kijöttek és megkérdezték miért sírtam. Elmondtam, hogy mi történt és ki volt nálam és hogy őt a Jézuska küldte, de nem hittek nekem. Emlékszem sokszor kijöttek, és megkérdezték kivel, beszélek, ekkor arkangyalom láthatatlanná tette magát, ő előttük, én meg minden áron be akartam bizonyítani, hogy ott van. Persze amilyenek az átlagos szülők ők is. Olyan „szülők” voltak, hogy nem hittek nekem. Inkább elvittek orvoshoz, meg kisgyermek-pszichológushoz (ezt utólag tudtam meg). Az orvos semmi rendelleneset nem talált, a gyermekpszichológus, pedig megállapította, hogy biztos a csonka család végett vannak „kényszerképzeteim”. De én mit sem törődve ezzel, - hiszen egy kétéves kisgyermek még jóformán fel se fogja, miért viszik orvoshoz. Mikor megjelent az én kedves arkangyalom akkor olyan volt, mintha egy olyan dolgot kaptam volna vissza, amit úgy észleltem, nincs közvetlenül meg és időlegesen elveszítettem.
Annyira jelent meg fizikálisan, vagyis annyira tudta magát materializálni anyagnak, hogy olyan fogható és meleg volt, mint bárki más. Emlékszem, mindig csak egy órát maradhatott ezt sokszor is mondta, hogy neki most nincs engedélye, hogy annál többet maradjon. Gyönyörű nagy fehér, hófehér kissé pihés, de mégis kifejlett szárnyai voltak. Sokszor simogattam szárnyait, és mondtam neki, hogy milyen jó volna, ha nekem is lenne szárnyam. Ő azt mondta, hogy van, nekem is, csak most ebbe a létformában nem látszanak.
Sok mindent tanultam és tudtam meg tőle kisgyerekként, amik mostanság felnőtt fejjel jutnak eszembe és értek meg. Aztán egy nap eljött, ekkor olyan 2 és fél, de inkább a 3 éves korhoz álltam közelebb. Ezen a nap mutatott valamit és elárulta, a nevét is, amelyet oly sokszor kérdeztem és nem mondott el. Ezen a nap olyan másmilyen volt, talán azt mondhatnám kissé izgatott. Elmondta, hogy őt Metatronnak hívják és, hogy ő mint arkangyal Fény, de van egy hely itt a Földön, de mégis nehezen található meg és ott van neki egy olyan teste mint az enyém, de ezt szeretné nekem megmutatni.
Ekkor eltűnt és kb. vártam egy öt percet, mire megjelent, de nem úgy mint azelőtt, hanem abban a testben amiről beszélt. Az volt az egészben az érdekes, hogy tudtam, hogy ő az és nem féltem. Mikor megláttam nagyon megdobbant a szívem, olyan érzésem támadt, hogy a saját apámat látom.
Mai fejjel már tudom, hogy akkor ott egy magas rezgésű szíriuszi férfit láttam. Nagyon kedves volt, gyönyörű sötétkék volt a bőre és kedves sötét fekete szemei voltak, szép hosszú szempillái, finoman ívelt mégis férfias szemöldök és gyönyörű ragyogó hosszú kékesfekete haja.
Alacsony volt, 150 cm-nél nem volt magasabb, finom ám mégis férfias és erős izmos szálas alkat. Azt mondta ekkor ez az ő első teste a Földön és most engedélyt kapott, hogy megmutassa. Megkérdeztem -Miért? Erre azt mondta, hogy ennek jó oka van. Tudtam, ha elkezdek hangosan sírni, kijönnek a „szüleim” a hátsó szobából, ő meg eltűnik. Úgyhogy visszafogtam magamat, és hangtalanul potyogtak könnyeim. Elmondta, hogy most egy jó ideig nem fogunk találkozni. Az okát hiába kérdeztem, nem mondta el. Ekkor ott ölbe vett és magához ölelt. Lehunytam a szemem és halkan potyogtak tovább a könnyeim. Tudtam, sokáig nem fogom látni. Abban az ölelésben úgy éreztem, összeforr a lelkünk és egy különleges, és mély köteléket éreztem közöttünk. Azt éreztem, mint a kisgyermek, amely szerelmes a szüleibe, akinek a szülő az „istene”. Ilyen egy jó szülő! Az ölelés sokáig tartott kb. emlékeim szerint 1-2 percet biztos. Aztán csodálatosan felfénylett és eltűnt. Ekkor kitört belőlem a zokogás, gondolhatjátok, nem bírtam tovább.
A „szüleim” kirohantak az udvarra, azt hitték, elestem, vagy ki tudja mi történt velem. De látták, hogy semmi bajom, és elkezdtek nyugtatni is és faggatni, hogy mi történt. Én meg nem akartam Metatront elárulni, és azt hazudtam, hogy láttam egy kicsi szürke valamit, ami felém szaladt. Ez azért volt hazugság, mert már azelőtt is láttam, de nem féltem a "kicsi szürkétől, ami szalad" ami az egér volt.
Ők meg szentül meg voltak győződve, hogy egy egérkétől ijedtem meg.
Kedves olvasóim, tudom hihetetlen. A mai napig nem érem, hogy volt akkor annyi eszem, hogy ezt ne mondjam el és ráadásul hazudjak is. Emlékszem többször, mikor Metatron játszott velem, kijöttek, megzavartak, ő láthatatlan lett. Megkérdezték kivel, beszélek, én meg azt mondtam, hogy a cicával, meg a babával, meg a kisautóval, stb. Egy párszor ezt eljátszották, aztán nem zavartak. A mai napig nem tudom, hogy volt akkor annyi eszem, három évesen, hogy erről hazudjak és, hogy erről az egészről hallgassak. Biztos ez azért történhetett meg, mert az első találkozásomról beszéltem a szüleimnek és bennem maradt a kellemetlen élmény, hogy ez okból elvittek a pszichiáterhez.
Azon a nap mikor ideiglenesen elbúcsúzunk egymástól, annyira felzaklatott a dolog, hogy este lefekvéskor nem tudtam elaludni és forgolódtam. E miatt a „szüleim” se tudtak elaludni és a „nagyanyám” maga mellé vett az ágyba. Egész éjjel hánykolódtam. E miatt „nagyanyám” se aludt. Kérdezgette, mért nem tudok elaludni. Én erre azt hazudtam, hogy félek, hogy jön a kis szürke, amely mászik a földön gyorsan és, ha majd elalszok, megharap. Hiába volt a sok ígéret, hogy aludjak csak el, majd ő nem alszik, és ha jön, elzavarja, meg amúgy is, nem is jön, mert be van csukva a szobaajtó, meg ilyenek, csak nem aludtam el. Másnap reggel megetettek, mert engem etetni kellett. Nagyon rossz evő voltam. Utána elérkezett a dél, megebédeltettek, de látták nem alszom. Elmondásuk szerint kaptam a mákteát és elaludtam.
Akkor több mint valószívű a fáradtság, és a tea hatására is, úgy elaludtam, hogy másnap reggelig nem is tudtak felébreszteni. Utána soha többet nem kaptam mákteát, elmondásuk szerit. Ezt követően én is megváltoztam, sokat gondoltam Metatronra, és arra, mennyire hiányzik. Sokszor e miatt kiborultam és csak zokogtam. A szüleim hiába kérdezgettek, én nem tudtam mondani semmit, csak potyogtak a könnyeim, mint a záporeső. Mivel nem tudták mi van velem megint orvoshoz vittek. Emlékszem, hogy a doki alaposan megvizsgált. Aztán a gyermek pszichológusnál kötöttünk ki. Ő is megvizsgált és kérdezgetett. „Szüleim” elmondása szerint azt a feleletet adtam, hogy csak azért sírok, mert az akkor úgy kell. Erre kiírtak nekem fenobarbitál meg valeriánt. Az első, ha jól tudom gyermeknyugtató a második szívgyógyszer. Végül is az történt, hogy beszedették velem a gyógyszereket, de mivel túl tompa és nyugis lettem és felettébb sokat aludtam, úgy döntöttek, többet nem íratnak fel nekem és nem is visznek orvoshoz. Rálegyintettek, hogy biztos gyerek hiszti, és majd kinövöm.
Tisztán emlékszem, hogy ekkor nagyon közel járhattam ahhoz, hogy a harmadik életévemet betöltsem. A mosoci telepi magánházunk három szobás volt, mellé volt építve az utca felőli részhez egy szobakonyhás külön bejáratú lakás. Ott lakott „dédnagyanyám” (az anyai). A kert felőli legkisebb szobában aludt nagyanyám.
Aztán volt egy félszoba, onnan nyílt egy nagy fürdőszoba oldalirányt egészen az utca felé pedig két átjárható szoba. A leghátsóba aludt anyám, ez egy közepes szoba volt.
A legnagyobba pedig én aludtam. A két szobát cserépkályha fűtötte, de maga a kályha az én szobámban volt. Hideg téli éjjel volt és a szüleim befűtöttek jó alaposan.
Mivel a szoba nagy volt, és magas a levegő nehezen melegedett be. Hogy ne fázzak a kiságyamat nagyon közel tolták a kályhához. Olyan közel volt, a kiságy, hogy éppen el lehetett járni, de csak akkor, ha csukva volt a kályhaajtó.
Mivel nagyon hideg volt azon az estén is, emlékszem meg is fürösztöttek, hogy véletlenül se fázzak meg, bezsákoztak és kinyitották a kályhaajtót. Én a jó meleg zsákomban elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy a zsákom egy része lángol.
Nem tudom, hogyan, de nem ijedtem meg.
Ekkor megjelent Metatron, nem tudom hogyan megmarkolta a két kezével a tüzet és a zsákom füstölgött, a tűz meg a tenyereiben lángolt. Aztán a két markát összezárta és egy kissé kékes-vörösen izzó tűzgolyót csinált belőle, és megszólalt: - Ne félj tőle, ha félsz, akkor megéget, ha nem félsz, segít és védelmez, és most nyújtsd a két kezed. Annyira bíztam benne mint még azelőtt soha senkibe, kinyújtottam a kezem és átvettem a tűzgolyót, nem égetett meg. Ekkor azt éreztem, hogy a (kb.10 cm átmérőjű volt) tűzgolyót a szívembe kell helyeznem. Metatron egy szót se szólt. Én a mellkasom felé közelítettem a két tenyerem és aztán a fényes tűzgolyót a szívembe helyeztem. Nagyon érdekes volt úgy ment át a ruhámon, a testemen is, hogy nem égetett össze. Erre megszólalt:- Nagyon jó, tehát emlékszel…! A nyitott kályha ajtón még ki-kicsaptak a lángok. Ő odanyúlt és megsimogatta a tüzet, erre a tűz lenyugodott, és nem csapott ki, valamit közben mormolt, egy nagyon szép és érthetetlen nyelven, de én mégis valahogy értettem. Nem az eszemmel, a szívemmel. Azt mondta:- Nyugodjatok meg, legyetek békések, védjétek és tápláljátok gyermekem és a ház lakóit.
A zsákomon persze megmaradt a nagy luk, amit a tűz kiégetett, és a körülötte lévő anyagrész is jó fekete volt. Metatron behajtotta a kályha ajtót, de nem zárta be. Kivett a kiságyamból és szorosan magához ölelt. Abba a szép testébe volt. Átöleltem a nyakát és az orromat beletúrtam a cimpája tövébe és közbe én is szorosan öleltem. Nagyon finom különleges illata volt a bőrének. Mai fejjel, ha felidézem az illatát, akkor azt tudom mondani, hogy kék lótusz illata volt. Ekkor egy mély nyugalmat éreztem, amellett a nagy szülői- gyermekkötődés mellett. Tudtam, hogy ő, habár távolról is, de mégis, oly közelről mindig velem lesz és vigyáz majd rám. Tudtam, amit ő megígért azt meg is fogja tartani, azt, hogy amikor eljön a nap, újra találkozunk.
Ekkor visszatett a kiságyamba és felfénylett és eltűnt. Ekkor szerintem a füst és éget szagra felriadtak a szüleim és bejöttek a szobába. Értetlenül álltak a kiságyam előtt, hogy-hogy a zsákomon nagy égett luk, egy másik helyen meg csak kezdődő égés volt, és alól, ahol a hatalmas luk volt a pizsama meg sem perzselődött.
Elkezdtek faggatni, hogy hogyan oltottam le a tüzet. Én azt lódítottam, hogy a kezemmel. A kályhaajtót meg hogyan hajtottam be, én meg erre azt mondtam, hogy én csak a tüzet oltottam nem tudom, hogy a kályhaajtó nyitva volt, avagy sem.
Az égett zsákot levették, félre tették, adtak rám egy másikat, leoltották a villanyt és ők is, én is elaludtam. Másnap napfénynél nézegették meg a zsákot.
Nagyon csodálkoztak, hogy a másik folt (amit Metatron legelőször a kezével oltott le, na persze, hogy nem égette meg magát) ami nem égett lyukká milyen furcsa volt. Eldöntötték, hogy kidobják a zsákot. Ekkor én behisztiztem, hogy én nem akarom, meg, hogy jó az nekem, hiába magyarázták, hogy lyukas, meg megfázom benne.
Mivel nagyanyám varrónő, kitalálta, hogy levágja és elszegi azt a részt, ami kell nekem. Úgy is lett. A zsákom felső részét felhasználták porrongynak, az elszegett részt meg eltették. A mai napig megvan az elszegett zsákdarabom. Ők meg a mai napig nem értik meg, miért kellett nekem az a darab. Hát azért, mert azt az ő drága kezei érintették és oltották el róla a tüzet. Így óvott meg engem az én drága Mindenhatóm a tűzhaláltól. Hiszen a mai fejemmel és tudásommal mondom, utoljára születtem le közétek a Föld nevű bolygóra!

A következő emlékem a harmadik születésnapomhoz kötődik. Tisztán emlékszem, különleges volt az a nap, de nem a születésnapom végett. Tehát az egész úgy zajlott le, mint egy normális szülinap, ajándék, torta, ebéd stb. A lényeg az, ami este történt velem. Mint minden emlék, ami az Égiekhez kötődik ez is élénken él emlékezetembe. Mikor a ház lecsendesedett, villanyoltás után, én csak nem tudtam aludni, azon az éjszaka különösen sötét is volt. Sokáig forgolódtam a kiságyamba, de valahogy nem ment az elalvás. Aztán azt gondoltam, ha forgok így még annyi esélyem se lesz elaludni, mint volt. Oldalról hátra feküdtem, és elkezdtem belebámulni a sötétbe, azt gondolván, majd elalszom. Ez után megdöbbentő, ami történt. Hirtelen eltűnt a szoba, és biztos vagyok nem aludtam. Egy nagy sötét semmibe találtam magam. Korom sötét volt, de mégis láttam magam. Különös, gondoltam, majd kiderül.
Egyszer hirtelen megjelent egy fehér bőrű kék szemű hullámos világosbarna hosszú hajú középmagas férfi. Egyszerű gyolcs ruhája volt, a derekánál aranyzsineggel átkötve, fején egyszerű aranyglória. Azt mondta, hogy ő Jézus.
A következőket mondta; Hangja meghitt volt, békés, nyugodt, örömteli. - Kedves Madár, azért jöttem, hogy elmondjak neked pár dolgot. Habár öt inkarnáció óta karma mentes vagy mégis megrovásod, amit Atyám szabott ki rád most lejárt. A lelked, amely négy darabra lett hasítva immáron szereteteddel, türelmeddel felszabadítottad. Most már összerakhatod. Egy negyed része ebben a testben van, amivel most leszülettél. A többi három darab negyed részek különböző helyen vannak, de nem testekben. Ha eljön az idő és kellőképpen fel leszel készülve Atyám engedélye által jelet fogsz kapni, melyik a megfelelő nap, hogy te ezt meg tedd. Most, hogy egy kis segítséget nyújtsak neked, megmutatom az egyik darabot.
– Jézus, aki gyönyörűen fénylett a sötétbe kissé félreállt, ha ezt annak lehet nevezni, mert abba a nagy sötétbe semmi se volt. - Addig nem is vettem észre, hogy mögötte egy szivárványhíd volt. Na persze gondoljátok csak el, mint maga a hely ez is különleges volt. Ilyet, még el se tudtok képzelni, még a legmerészebb spirituális álmotokba sem. Tehát ez a nagy sötét semmi közepén, volt egy világító fényes szivárványhíd. A szivárványhíd a semmi egyik végétől a másik végéig tartott szép boltíves, ízlésesen díszített híd, amely formáját és díszítését folyamatosan változtatta. Ezt a semmit viszont úgy képzeljétek el, hogy mégis semmilyen irányban vége- hossza nem volt. Nos tehát a híd közepén állt egy alak. Mikor meglátott integetett. A híd szivárványfénye miatt ő is szivárványszínű volt. Mivel elég messze volt tőlem, nem tudtam kivenni az arcát. Gondoltam mivel ilyen kedvesen integet én is visszaintegetek. Ez után Jézus elém állt és ezt mondta: - Ez tehát a lelked hiányzó három negyedéből egy negyed. Mikor eljön az idő, megkapod tőlünk a jeleket, hogy hol találod a többi darabot. Még adok neked egy segítséget, elmondom, hogy fog lezajlani eme utolsó inkarnációs életed. Erre egy szusszantra nagyon-nagyon részletesen kb. 5 perc leforgása alatt, elmondta (vagyis ott én azon a helyen mai visszaemlékezéseim szerint annyinak érzékeltem).
Azt, hogy milyen részletesen mondta el, azt onnan tudom, hogy ahogy teltek az évek, nagyon sűrűn, két-három naponként mikor megtettem valamit, vagy bármi történt, akkor mind úgy bevillant, hogy jé, ezt is mondta Jézus, meg azt is. Ez nem olyan de-ja-vu élmény volt, hanem olyan, mint mikor az embernek előre megjósolnak valamit. Ez a mai napig így van.
Volt még egy nagyon érdekes álmom gyerekkoromba, amely sokáig igen nyomasztóan hatott rám. Ez az álom kb. tizennyolc-húsz éves koromig elkísért. Gyerekkoromba sokáig álmodtam minden nap ugyanezt az álmot.
Kicsi koromba nem volt olyan nap, hogy ne álmodtam volna ezt az álmot.
Nagyobb koromba ritkult, majd felnőttként egy alkalommal, amikor végre sikerült megfejtenem, feldolgoznom az álmot az alkalom után soha nem álmodtam többet.
Az álom arról szólt, hogy egy nagy erdőben szaladtam. Az erdő szép zöld volt, hatalmas nagyon magas fákkal, tudtam, hogy a hegyek között vagyok, mert olyan sziklás is volt kissé a talaj, de nem lejtett.
Csak szaladtam és rohantam, mert üldözött valaki.
Rohanás közbe mindig hátranéztem, hogy sikerült-e ellógnom előle, de csak a nyomomban volt. Tiszta fekete volt a ruhája és fekete kalapot viselt és az arca is fekete volt, de nem néger ember volt. Egyszerűen nem láttam a vonásait, csak a két szeme világított, mert csak az látszódott. Egy sötét szemű férfi volt. Azt éreztem, hogy meg akar ölni. Egy alkalommal rohanás közbe majdnem megbotlottam és majdnem elestem, de sikerült megtartanom az egyensúlyt és tovább rohantam. A férfi tovább üldözött. Az erdő hirtelen véget ért és egy tisztásban folytatódott, onnan meg egy szurdok szakadékba.
Nem bírtam lefékezni és megcsúsztam és csak két kézzel kapaszkodtam a szurdokszakadék szélibe. A férfi odaért és nézett rám. Gonoszul kezdett nevetni és elkezdte taposni a kezemet, hogy bezuhanjak a szakadékba.
Nem fájt ahogy taposta a kezem, csak erős nyomást éreztem, hogy elengedjem a szakadék szélét és közbe gonoszul nevetett, én meg könyörögtem, hogy ne tegye, de hajthatatlan volt. Addig taposta a kezem, míg lassan elengedtem a szakadék szélét és elkezdtem zuhanni. Zuhanásomat mindig nagyon életszerűnek, valódinak éltem meg és mindig a végén belezuhantam ebbe a testembe.
Lihegve ébredtem és patakzott rólam a víz. Hadd mondjak el annyit kedves olvasóim gyerek korom óta tudok álmot fejteni. Sok mindent tudok ösztönből, tudtam és sok mindent tapasztalatból megfigyelésből. Ezt az álmot viszont csak mostanára tudtam megfejteni. Huszonkilenc év kellett elteljen, hogy, hogy rájöjjek mit is jelent valójába az álmom. Amint tehát betöltöttem a tizennyolcadik életévemet ez az álmot ezt követően nagyon ritkán álmodtam.
2009-ben amikor ismét kapcsolatba kerültem a vér szerinti apámmal ezt követően ismét újra álmodtam immár utoljára ezt az álmot.
Ez az utolsó álom viszont, különbözött a többitől. Ez alkalommal az erdőbe amikor megbotlottam a kőbe, megfordultam a tengelyem körül és a hátamra estem. A sötét férfi beért,én meg, megvoltam rémülve és alig kaptam levegőt,mivel a hátamra estem. Közelebb jött és megszólalt: -Miért menekülsz, miért vagy megrémülve, nem ismersz fel?- Én vagyok az! - szólt szelíden, miközben elkezdett vetkőzni.
Miután levette a kalapját, kabátját akkor láttam, hogy az apám az. Rám mosolygott a szürkületben és nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni. Amikor felálltam csak néztem rá és akkor átöleltük egymást és én sírva fakadtam. Megint beledugtam az orrom a füle tövibe és mélyen beszívtam tüdőmbe bőre kéklótusz illatát. Miközben rázott a zokogás, úgy kérdeztem meg, hogy mért kellet megtaposnia a kezem, ha egyáltalán ő volt az, mért akarta, hogy lezuhanjak.
- Azért, mert tudod, nagy szükség van rád itt a harmadik dimenzióba, majd,ha bevégezted a feladatod, hazajöhetsz. Tudod azért vagy itt, hogy az én dolgaimat is folytasd, szükségem van a tudásodra és a hatalmadra és legfőképpen arra a hatalmas szeretetre, amit csak te tudsz - mondta biztatóan.
- Nagyon hiányzol, és nagyon hiányzik az otthon mondtam szomorúan.
- Tudom, nekem még jobban hiányzol, de engem mindig te követsz, és őszintén, te most sokkal erősebb vagy, hogy ezt itt megtedd, én most erre nem vagyok alkalmas mondta szelíden.
- Miért tapostad meg a kezem és miért nevettél olyan gonoszul kérdeztem bánatosan.
- Azért mert nem akartam, hogy hazagyere, így ijesztettelek meg. Érted?
- Igen értem, értelek mindent és elfogadom - mondtam megnyugodva.
Akkor elengedtük egymást az ölelésből és ő így szól: - Akkor most hazaviszlek a harmadik dimenzióba abba a másik testedbe.
-Jó,bólintottam beleegyezően.
Megint átöleltük egymást, majd mind a ketten fénnyé váltunk, majd megjelentünk a harmadik dimenzióban.
Ő az ölébe tartott mint egy kisbabát, s közben én láttam a testem, hogy alszik, s majd láttam,hogy ő lágyan szelíden beleengedi a lelkemet a testembe szívcsakrámon keresztül. A lelkem ült és néztem őt, rám mosolygott, fénnyé vált és eltűnt. Reggelre felébredve jöttem rá és tudatosult bennem mi is az álmom jelentése, és, hogy mit kell cselekednem, hiszen most van itt rám szükség és sokan vannak, akik várnak és szeretnek és akiknek rám van szükségük. Tehát az életem folytatódott tovább. Az álmot minden nap álmodtam, és Jézus se jelent meg nekem sokáig, Metatront meg tudtam, hogy valamilyen oknál fogva nem jöhet.

 

 

 

Ez után a történet után egy kis ideig átlagos lett az életem.
Egy év leforgása alatt nem történt semmi spirituális se velem. Fizikálisan annál inkább több. A szüleim úgy döntöttek, hogy a ház, amiben laknak túl nagy már, nincs férfi, aki kertezne. Anyám meg ehhez túl lusta és nemtörődöm volt. Nagyanyám úgy döntött, hogy ő vesz magának egy, egy szobás panelt, összkomfortot.
A házat meg még elcserélik, hogy legyen anyámnak is egy panellakása. De mielőtt ezt megtették volna a névadó apámat Németországba kiengedték a börtönből, és visszatoloncolták Romániába.
Na, ekkor volt a hadd el hadd. Hazajött a „Sátán”, mert így nevezték, de ők se voltak különbek. Hazajött és veszekedett velük. Elvitte a maradék cuccait, még a kis takarómat is kihúzta alólam, azt mondván. - Ez a gyerek nem az enyém!
Ők meg tiltakoztak. Mikor megszülettem, akkor is üzentek neki, hogy meglett a lánya, de nem jött be a kórházba aláírni a papírt, hogy anyámat kiengedjék.
Végül ismerőssel elintézték, a nevére írattak. Ezt ő valahogy elfogadta, nagy nehezen, de váltig állította akkor is, hogy nem az ő gyereke vagyok. És mint utólag kiderült a késő évek folyamán, milyen nagyon igaza volt. A mai napig vannak tisztázatlan dolgok gyermekkoromból, és ezt a következő emlékeim igazolják.
Emlékszem egy magas szőke, vörösesszőke fiatal lányra. Nagyon szép türkizkék szemei voltak, nagyon különös magas, szikár teremtés volt.
Elég sokszor vigyázott rám. Ő iránta éreztem úgy, mintha ő lenne az igazi anyám. Sokszor játszott velem. Nem túl sűrűn, de nem is mondhatnám, nagyon ritkán. Emlékszem párszor mondtam neki, hogy tudom, hogy ő ember, de én látom a szárnyait. A kezét a szájához tette és azt mondta:- Csitt, szívem, ez legyen a kettőnk titka mondta mosolyogva. Megígértem neki, nem árulom el.
Enyhén vöröses szeplős volt az arca és nagyon különös bőrszíne volt. Se az a kimondott hófehér, de még nem barna bőr.
Mikor „apám” hazajött a cuccaiért és kibalhézta magát anyámékkal, ez a fiatal nő, akit anyumnak éreztem utolsó előtti alkalommal jött el. Emlékszem olyan nyárvége volt. A szüleim nem tudom hol voltak, de senki se volt otthon. Ő vigyázott rám. Kint ültünk a lépcsőn, és ő akkor is játszott velem. Mintha érezte volna rákérdezett.
- Tudom, hogy szeretnél mondani valamit!
- Igen, ugye te vagy az igazi anyukám?- Nagyon meglepődött, zavarba jött és ezt mondta.
- Hogy jutott ez eszedbe?- Ekkor már kissé fel volt háborodva. - Ilyet nem szabad mondanod - és folytattam én a mondatot kérdezve - Még, ha így is van?
- Még, ha így is van,- mondta és ekkor már ő is elsírta magát. - Nem szabad erről beszélnünk mondta sírva.
- Még ha így is van.- kérdeztem. – Kérlek, válaszolj!
De ő nem mondott semmit, csak hirtelen rám nézett azokkal a különösen kék kisírt szemeivel, és újra rákezdett. Felállt és azt mondta:- Megyek, megmosdok, ha így látnak baj lesz.
Gyorsan besietett arcot mosni, én kint maradtam a lépcsőn, és térdre támasztott könnyékkel tartottam fejem, két tenyeremmel és vártam. Mikor kijött, még mindig vörös volt a szeme a sírástól, szőkesége elárulta.
Leült mellém, és ezt mondta:- Te nagyon okos vagy. Okosabb, mint apád. Hallgass most rám, ha szeretsz, és látni akarsz még egyszer utoljára. Hamarosan hazajönnek, füllentsük azt, hogy te homokot dobtál a szemembe, én meg ezért megszidtalak, ezért sírtál.
-Jó. -mondtam, és ekkor már nyílt is a kapu. Megjött a „családom”. Persze megkérdezték mi történt, hisz látszott rajtunk. Ő elmondta azt, amit kitaláltunk, én meg hazudtam, hogy így volt, csak hogy még egyszer utoljára lássam.
Az utolsó emlékem az volt, vele kapcsolatban, hogy egy szögletes teremben voltunk. Előttem sorozatba piros székek.
Olyan kórház vagy rendelőintézet jellege volt az egésznek, tudom, hogy az előttem lévő rész, ahol a piros székek voltak egy folyosó volt, és ott ahol mi voltunk az a folyosónak egy négyzet alakú beugró része volt, jobbról és balról is voltak piros székek.
A nagyon magas vörösesszőke, szép szemű az ölébe tartott.
Azt az érzést soha nem felejtem el, akkor sokáig tartott ölbe.
Ugyanazt éreztem, mint Metatronnál, hogy ez a lány vagy asszony az én igazi anyám. Áradt a szívéből a szeretet. Mérhetetlenül nagy szeretet.
Megkérdeztem: - Neked van gyereked?
Mire ez mondta: - Pár perc múlva már nem lesz.
Mire megkérdeztem:- Te voltál anyuka?
Mire ő. - Igen, de hamarosan én leszek a világ legbánatosabb anyukája.
Ehhez már nem tudtam hozzászólni, amúgy is pont láttam, hogy megérkezett anyám meg nagyanyám. Ő átadott nekik.
Éreztem, hogy milyen magas, hiszen egy magas ölből, lekerültem egy alacsonyabba. Emlékszem nagyanyám képmutató putyurgató szavaira:
- Jaj, gyere ide drága kis csillagom - mondta, és ez a mai napig olyan undorítóan hat. Olyan érzés ez mint mikor meglát az ember egy csodálatos süteményt, ami nagyon finomnak néz ki, viszont mikor beleharap rájön, hogy nem igazi a sütemény, hanem olyan ami tojásporból és mű tejszínhabból készült és olyan ocsmány orvosság íze van, na ilyen volt számomra ez a mondat.
Éreztem, hogy ő nagyon szeret, és nagyon, nagyon fájt neki mikor oda adott.
Még nem sírt, de már elkezdtek a szemei bevörösödni. Ők pedig, akiknek odaadott elvittek.
Tehát, most a mai napig nem derült ki ez, hogy (Őt viszont 2007-ben találtam meg. De erről majd később mesélek nektek. Ne szaladjunk a történet elejébe), kinek is vagyok a gyereke.
Ma már 100% -ba tudom, ki az apám, de, hogy tényleg ki az anyám, azt még nem sikerült 100% - ba kiderítenem).
Tehát visszatérve a történetre. Gyerekkoromba őt akkor láttam utoljára. Ezután a szüleim elcserélték a házat egy gyönyörű két-erkélyes, két szobás, két előszobás, nagy konyhás, hatalmas, két-spájzos, fürdőszobás lakásra.
A nagyanyám, pedig vett magának egy erkélyes egy szobás összkomfortos lakást és engem magához vett, hogy felneveljen.
Közben apám, meg anyám kibékültek, pedig már megvolt a csere, de rá egy-két napra visszacserélték a házra, hogy kibékültek, magukhoz akartak venni.
Nagyanyám oda is adott nekik.
Rá egy hétre meglátogatta őket. Lakás felfordulva, én bőgve, ők meg veszekedtek. Aztán apám összeveszett nagyanyámmal, de most véglegesen. Összepakolta a cókmókját és elment az anyjához.
Nagyanyám meg visszakönyörögte a panelt, amit legelőször akartak anyámnak. Ő meg beköltözött a panelba, dédnagyanyám meg ott maradt a háznál a saját kis szoba-konyhás melléképületében mivel az az ő tulajdona volt.

 

 

 

Kb. három év telt el és ez alatt jó pár jelentős dolog történt, de inkább azt mondhatnám megdöbbentő földi dolgok. Az egyik ilyen emlékem kb. olyan öt éves, lehettem. Eléggé önálló kölyök voltam. Imádtam mászkálni.
Egy kora délutáni napon történt, oviszünet volt. A barátnőimet meg engem leengedtek az udvarra a szülők. Habár eléggé kicsik voltunk, mind a hárman, de ez egy zárt udvar volt és ők meg voltak nyugodva, hogy sehova se megyünk.
Emlékszem labdáztunk, egyszer csak az egyik barátnőm megszólalt, menjünk ki hárman a városba villamossal, jegy nem kell, mert kicsik vagyunk, a másik barátnőm, ő félt, ő nem akart.
Ezer kérdése volt, mi lesz, ha kikiáltanak, hogy itt vagyunk. Erre a bátrabbik barátnőm kitalálta, hogy szóljunk, hogy elmegyünk a suli udvarba labdázni.
Így is lett, és minket el is engedtek. Erre elindultunk hármasba a villamosmegálló felé. Pont jött is egy, szépen felszálltunk, és a Podgoria-nál (Motorállomás volt valaha a magyar neve), majd leszálltunk.
Ott van egy szép mű tó, lementünk a lépcsőkön, megnéztük a halacskákat, aztán elindultunk be a városba. A nagy út jobb oldalán gyalogoltunk az első kanyarnál befordultunk a sarkon, onnan, pedig a nagy városi úttal párhuzamos kis utcába, a Tudor Vladimirescu-ba (a magyar nevét nem tudom).
Olyan volt az egész, mintha előre ki lett volna tervelve és tudták, hogy jövünk.
Alig, hogy beértünk a kis utcába a járda szélén bal oldalt, egy lenyitott tetejű külföldi autó parkolt. Mi megálltunk és elámultunk, mert ilyet még nem láttunk.
Nem csak az autó volt különleges, hanem a tulajdonosa is. Kb. egy olyan ötvenöt év körüli kövér alacsony asszony, furcsán beszélt románul és nagyon ki volt festve, sőt túlzásba is vitte a festéket meg a parfümöt.
A szája túl volt festve, vagyis túllépte a szájkontúrt jóval, a szeménél úgyszintén. Rengeteg púder volt rajta. Inkább ijesztő, bizarr, mint kellemes látvány volt.
Tudta a nevemet és hívott a nevemen, közben egy csokis nápolyit mutogatott, ha odamegyek, megkapom.
Egyre közelebb mentem, a barátnőim sikítottak, hogy ne-ne, mert a csúnya néni el akar kapni, de én nem hallgattam rájuk, csak mentem. Mikor elé értem, megfogtam a csokis nápolyit a bal kezemmel, ő meg megmarkolta a jobb csuklómat. Közbe én már bele akartam harapni a csokis nápolyiba, de mielőtt megtettem volna, egy erős belső késztetés azt mondta:- Ne, mert mérgezett!
Én ezt szavakkal is kimondtam, és a földhöz vágtam a csokis nápolyit. Minden nagyon gyorsan történt, közbe hátra néztem, hogy mi van a lányokkal és kiabáltam, hogy szaladjanak el, a gyávábbik a sarok mögül lesett, és szólt a bátrabbik barátnőmnek, hogy menjenek. De a bátrabbik azt mondta, nem megy el nélkülem.
Közben a csúnya banya be akart rángatni az autóba, hihetetlenül erősen szorította a csuklómat. Soha életemben nem féltem úgy, mint akkor. Valahogy sikerült kiszabadítanom a kezem, ekkor a két tenyeremben megjelent egy-egy tűzgolyó. Ezek gyönyörű kékek voltak, egyiket nekidobtam az öreglánynak, ő sikított és elkezdte oltani magán a ruhát a kezeivel, ekkor háttal fordult nekem, én meg ráhajítottam a hátára a másik tűzgolyót.
Ekkor nagyon ordibált, mert nagyon lángra kapott a vén csoroszlya, én meg szaladtam a barátnőimhez. A bátrabbik leszidta a gyávábbat, hogy, hogy lehet ilyen nyuszi, erre a gyáva meg megint kétkedett. Hogy, mi lett volna, ha elkapják őt is, és mi lett volna, ha és csak a sok „ha”volt. Közbe a zebrához, szaladtunk.
Át akartunk rohanni, ekkor a bátrabbik kinyújtotta a két karját és megállított.
Ha nem teszi ezt, akkor ott elütött volna egy autó. Átszaladtunk a zebrán, és a villamosmegállóig meg se álltunk. Vártunk egy ideig, majd jött egy villamos, és mi hárman hazamentünk. Megígértük egymásnak, hogy nem mondjuk el senkinek. Ez a mi titkunk marad.
Épségben hazaértünk a szüleink kicsit már aggódtak, de végül semmit se gyanítottak. Másnap csuklómon meglátszódott az öreglány szorítása. Otthon rákérdeztek,hogy ki szorította meg a csuklómat. Én erre azt füllentettem, hogy a barátnőimmel viaskodtunk a labdáért, meg birkóztunk. Kissé kételkedve, de elhitték.
A nyom a csuklómon utána elkezdett halványodni. Pár nap elteltével, megint hamarabb mentünk le játszani. A bátrabbik barátnőm most már heccből megkérdezte.
-Szerintetek, ott van a városban az a gonosz banya?
A gyávábbik barátnőm erre elkezdett nyafogni, meg, hogy beárul. A bátrabbik meg visszaszájalt, hogy akkor holnaptól nem leszünk a barátnői. Megint felkiáltottunk, hogy megyünk az iskolaudvarba. A gyáva kukac szerette a bátrabbik barátnőmet, így hát engedett a zsarolásnak.
Megint kimentünk a városba, és megint abba a bizonyos utcába. És ugye kedves olvasóm semmi se véletlen, ott volt a banya. Megint olyan szörnyen kikenve, és megint csalogatott, de most nem csokis nápolyival, hanem rumos csokival.
Nem tudom mi történt, de mintha hipnotizált volna, pedig nem akartam menni, és mégis mentem. A barátnői megint sikítottak, de valahogy nem érdekelt. Az a pár szál ember, aki az utcán jött-ment inkább kikerült, minthogy segített volna.
Csak egy nagydarab kopasz marconás ember lépett ki egyik házból és odament a banyához és megkérdezte.
- Megvan?
- Ne sürgess, dolgozom rajta, - és akkor bement a házba vissza.
Addigra én már odaértem és elvettem a csokit, közbe a bátor barátnőm hangját hallottam, aki már sírva könyörgött, hogy ne menjek oda, a másik nyuszi meg csak áll ott mint egy kőszobor és potyogtak a könnyei, a csuklómon meg ismét szorult a banya erőszakos szorítása.
Arra eszméltem fel, hogy a banya szintén a csuklómat szorította meg és a múltkori fájdalom sem múlt el teljesen, sőt ettől a szorítástól intenzívebb lett a feleszmélésem. Lehajítottam a csokit a földre és megint, életembe másodszor éreztem az a mérhetetlen nagy félelmet, mely egyenesen a szívembe hasított.
Akkor és ott olyan voltam mint egy kisgyermek kezében beizzadt fogoly madárka akinek a szívverése átjárja az egész testét. Aztán a félelemmel, most már egy mérhetetlen düh is párosult. Kitéptem a jobb csuklóm és megint fellángolt a két tenyerembe a két kék színű tűzgolyó.
Csakhogy most még félszer olyan nagyok voltak, mint a múltkoriak, kb. olyan 15 cm átmérőjűek voltak. Ekkor a banya már elkezdett nagyon hátrálni, nekidobtam, de félreugrott. Viszont eltaláltam a lenyitott autóban a hátsó ülésen egy barna nagy kockás pokrócot. Furcsa volt ez az én tüzem, mert nagyon hamar terjedt és nagyon nagy lángokkal égett. Ekkor a banya már könyörgött.
- Ne, ne kérlek, ne tedd, eltűnök.
Ekkor már teljesen lángolt a hátsó ülés is. A másikat rádobtam a motorháztetőre. Ekkor a banya elkezdett a kopasz után ordítani, hogy jöjjön segíteni.
Ekkor nekiiramodtam és szaladtam, szaladtam a barátnőimhez. Ők sírtak nagyon sírtak, fogtam a kezüket és csitítottam őket, közbe szaladtunk a villamosmegállóhoz. Szerencsére, elértük a villamost.
Mikor leszálltunk a villamosról még kb. egy öt-nyolc percet kellet gyalogolnunk hazáig. Lassan ők is megnyugodtak. Erre megszólalt a bátrabbik a barátnőm.
-Többet nem megyünk a városba, ez az asszony mintha tudna olvasni a gondolatainkba, méghozzá nagyon pontosan. Mi lesz ha egyszer bemegyünk, és te nem tudsz tüzet gyújtani?
A gyáva barátnőm megszólalt: - Szerintem tudod, hogy kell, csak nem akarod megmutatni, hogy csak te tudd és csak téged csodáljanak.
Erre a bátrabbik:- Te hülye vagy, én őt sose láttam ilyet csinálni, és ha tudná már biztos megmutatta volna. Igaz így van?
Mire én: - Persze, hogy így van de higgyétek el, tényleg higgyétek el nem tudom hogyan csináltam!
Ekkora láttam rajtuk, hogy elhitték. Azóta a két eset óta soha többé ilyesmit nem csináltam, de még nem is próbáltam.
Másnap újból lementünk játszani mind a hárman. Amint összetalálkoztunk a bátrabbik barátnőm rögtön letámadott, és kérte, hogy mutassam meg neki mindkét tenyerem. Meg is mutattam hát neki. Megkérdezte, hogy nem égett meg a két tenyerem én meg mondtam neki, hogy nem tudom hogyan sikerült, de az biztos, hogy az a mérhetetlen félelem hozta ki belőlem a tüzemet.
És hogy milyen érzés volt, hát a félelmet félretéve, meg azt a jó pár kellemetlen dolgot ami előidézte, nagyon különleges és nagyon klassz dolog volt.
És most kérditek, hogy ebből mi a tanulság? Esősorban az, hogy mi égiek, csillagnemzetségbeliek, látok, szűz-nemzettek, reinkarnálódottak vagy hívjatok bárhogyan is minket, még mindig irtani akarnak és még mindig irtva vagyunk.
Sajnos a hatalom ezen a bolygón még mindig a sötétség az árnyékkormány kezében van, aki a színfalak mögött munkálkodik és a megszámolt birkákat a felügyelete alatt tarja, és aki kilóg egy picit az átlagból annak, jaj.
Még egy olyan országba is ahol akkoriban minden egy tejhatalmú diktátor kezében volt. (Megjegyezném, hogy a tejhatalmú diktátorok és majdhogy mindenkit ez az árnyékkormány meg tud vásárolni. Akkor is működtek, ma is működnek, tehát az a teendő, hogy amennyire bír az ember vigyáz magára. De ha nem veszitek zokon kedves olvasóim a politikai részbe inkább nem folynék bele ilyen részletesen. Akit érdekel, van internet ott lehet tallózni ezekről a dolgokról.

 

 

 

Térjünk inkább vissza a spirituális tanulságára. Mi idézi elő az emberben az ilyen képességeket. Hát kedveseim először többé-kevésbé egy vele született adottság, ami nem éppen elhanyagolható dolog, másodszor, és ez nagyon lényeges- egy módosult tudatállapot. Az én esetemben ez a félelem volt. Hogy tudok vagy tudunk elérni egy egészséges módosult tudatállapotot. Elsősorban mindenkinél más módszer a hatásos, mindenkit más dob fel. Engem például mindig a zene és a dob emelt, mindig ez segített, ez az egyik egészséges módszer, egy másik a ritmikus kocogás, a harmadik és ez lehet vicces, a takarítás.
Elégé monoton és ritmikus a porszívózás...olyan, mint a mantrázás.
Egy másik módszer a tánc. A spirituális tudatos táncot nevezzük ( amit lélekből táncolunk meg) csillagjógának, ezzel is el lehet érni módosult tudatállapotot.
Más módszerek a thai-chip, a jóga különböző válfajai és még sorolhatnám. Mindegy melyiket válasszátok, bízzatok a megérzéseitekben és úgy válasszatok a módszerek közül. Az egészségteleneket nem is sorolom, azt mindenki ismeri.
Itt és most az a lényeg, ha ti szeretnétek elérni egy módosult tudatállapotot, az mindig egyben egy relaxált állapot is. A relaxált állapot a meditatív állapotnak a gyengébbik válfaja. A tudatállapot változás az embernél kétféle lehet:
1/- Spontán létrejött, amit bizonyos környezeti hatások idéznek elő.
2/- Akaratlagos, amit mi magunk mesterségesen idézünk elő.
A spontán létrejött tudatállapot változást környezeti tények idézik elő, ezek a tényezők váratlanok és akaratlanok. A spontán létrejött tudatállapot változások általában nagyon intenzívek, többé-kevésbé látványosak és egyediek.
Ha valaki átél egy ilyet, annak biztos nyomot hagy az életében, ha pozitívan, ha negatívan, az élmény felejthetetlenné válik. Ez a két eset az én életemben szerencsére a kellemetlenségek ellenére pozitív nyomot hagyott.
Meg kell említenem, hogy kb. három- négy napig éjjel álmomban folyamatosan lejátszódott, újra és újra megtörtént az esemény, amit a barátnőimmel éltem meg a városba. Ez viszont a velejárója ebben ( és hasonló) esetben és szerintem ez normális.

 

 

 

Ezt követően kb. - ha jól emlékszem- fél évig nem történt semmi.
Megemlíteném, hogy akkor még éltek az "anyai nagyapám" szülei. Furcsa egy páros volt a két öreg, mindenesetre egy nap úgy alakult, hogy lent játszottam és elkavarodtam "dédszüleim" tömbháza felé.
A dédszüleimet, anyai nagyapám részéről alig ismertem. Mondhatnám, hogy az ominózus események előtt egyszer- kétszer láttam őket pici koromban.
Ekkor olyan hat éves körül lehettem. Tehát elkeveredtem a nagy labdázás közepette a tömbházukhoz ahol ők laktak. Mivel elfáradtam leültem hát ott a padra. Kisvártatva hófehér hajú mély, sötétbarna szemű, nagyon egyedi, kissé hajlott öregember lépcsőzött le lassan a három szem lépcsőn. Mintha tudta volna, hogy ott vagyok. Egyik kezében a szemetesvödröt hozta. Én rámeredtem, mert felismertem és úgy nézett rám, hogy megbabonázott. Volt abban az emberben valami furcsa és nagyon különleges erő. Kikerülhetett volna mert nem arra vitt az útja a nagy szemeteshez. De ő egyenesen rám nézett azokkal a nagyon fekete szemeivel. Odajött és rám köszönt.
- Szervusz! Tudod, hogy én ki vagyok?- kérdezte kedvesen. Ekkor még tágabbra nyílt a szemem, mert az a kellemes mély bariton különleges hangja még érdekesebbé és még pozitívan még furcsábbá tette az öreg Szegedit. Nálam megállt az idő hang fenn akadt, szó benn akadt és meg sem tudtam nyikkanni. - Na mi van elvitte a cica a nyelvedet?- kérdezte. Ekkorára ki tudtam nyögni egy nemet a nagy csodálkozás közepette. Ekkor megkérdezte még egyszer, hogy tudom-e ki ő.
- Igen - mondtam kissé elmélázva.
- Ha tudod, akkor mondjad- szólalt meg.
- Te vagy a "nagyapónak" az apukája- szóltam gyermetegen.
- Igen az vagyok- mondta mosolyogva. - Tehát akkor én vagyok a te "dédapád" és az ujjaival idézőjelet mutatott. - Te tudod ki vagy?- kérdezte.
- Igen persze Melinda vagyok- mondtam határozottan. Ekkor elkezdett huncutul nevetni és ezt mondta.
- Alszol még, de már remegnek a pilláid, hogy kinyisd a szemed és meglásd a Fényt! Mikor kinyitod a szemed, egy pár pillanatra majd elvakít, aztán megszokod.
Közelebb hajolt és mélyen a szemembe nézett. Nagyon különös érzés fogott el abban a pillanatban olyan érzés mintha a lelkembe nézett volna bele. Mintha mindent meglátott volna rólam, még azt is amit még én magam sem tudok.
- Te több vagy mint egy egyszerű Melinda...- mondta, aki lát és nem rohan tágra zárt szemekkel, az megismer. Majd még gyere erre, hogy beszélgessünk, mikor lent vagy és kedved tartja. Egy nap majd gyere fel hozzánk, de előtte lévő nap is találkozzunk, hogy biztosak legyünk benne, hogy jössz. Ráveszem "dédanyádat", hogy süssön valami finomat.
Ekkor "dédmamám" lépkedett le a lépcsőn öregesen, de a hangja annál fittebb volt és undokul odaszólt az öreghez.
- Már megint cseverészel és nem azt csinálod amit tenned kell...- és ugatott mint egy veszett kutya. Csodálkoztam, hogy dédapám ezt mind csendesen és higgadtan tűrte.
- Szerbusz H.....- és nagyon halkan egy fura nevet mondott de nem értettem. Felvette a földről a kis szemetest és elindult kiüríteni. A veszett kutya vagy inkább vén házisárkány ekkor lehiggadt és abbahagyta az ugatást, vagyis tűzokádást. Csúnyán rám nézett, pedig neki is kedvesen csillogó sötét szemei voltak. Mikor látta, hogy az öreg halad visszafelé hirtelen sarkon fordult és fiatalosan indult befelé. Az öreg elhaladt mellettem rám kacsintott és azt mondta- Ne feledkezz meg a találkozóról.
Megint úgy alakult egy nap, hogy lementem labdázni, mintha szívem tudta volna,hogy ez az a nap amikor megint fogok találkozni dédapámmal. Most is arra mentem amerre a labdám gurult... és a labdám meg a szívem egyet tudtak.
A kisöreg már jött vissza a kukától és mikor meglátott megállt és mosolygott. Én feldobtam a labdát és hagytam leesni, kíváncsi voltam merre pattog el. Tudatosan úgy dobtam a magasba, úgy pördítettem, hogy véletlenül se essen az öregem felé. De meglepő módon a labda lepattant és az imitt amott lévő fűcsomókon egyenesen a dédapámhoz pattogott. Ő elkapta, kisvártatva én is odaértem, rám mosolygott és megkérdezte.
- Szerinted a labdád- és rámutatott a labdára és énrám,- vagy a szíved hozott ma ide?- Ránéztem rámosolyogtam és azt mondtam.
-A szívem tudta, hogy ma találkoznom kell veled. - végül megkérdezés közben haladtunk és leültünk a tömbház előtti padra.
- Te mindig a szívedre hallgatsz?
- Nem...- feleltem- nem mindig.
- Megfigyelted mikor jársz jobban?
- Igen - válaszoltam, - mikor a szívemre hallgatok.
- És miért nem hallgatsz a szívedre?
- Mert amikor érzem, hogy rá kellene hallgassak akkor jönnek a gondolatok a fejemben és azok sokkal jobbnak tűnnek, de csak addig míg megvalósítom őket, aztán kiderül, hogy amit kigondoltam nem is olyan jó ötlet, akkor döbbenek rá, hogy ami a szívemből jött és éreztem, sokkal jobb lett volna.
- Ez mindig így van, mikor nem a szívedre hallgatsz?
- Mindig!- feleltem meggyőződve.
- Akkor miért nem hallgatsz mindig a szívedre?
- Hát azért mert a gondolat sokkal hangosabb mint a szívem, néha kiabál is, hogy az úgy nem jó, meg nem jó ötlet és szinte mintha valami kényszert éreznék ráhallgatok.
- Te több vagy Melinda, de ne gondold, hogy ettől a többtől különb vagy. Egyáltalán, sőt... mindenkivel egyenértékű vagy!
- Ha több vagyok akkor, hogy lehetek egyenértékű - kérdeztem meglepődve.
- Csitt, hallgass, ha jól figyelsz, a csendben meghallod a választ.
- És mit tegyek, hogy a nagy csendben jönnek a gondolatok?- Kérdeztem kíváncsiskodva.
- Hadd jöjjenek. A gondolatok olyanok mint a felhők az égen, jönnek- jönnek és aztán egyszer kitisztul az ég, ahogy a buksid is, ekkor hallod meg azt amit majd a szíved mond. Miközben ezt próbálod megcsinálni, csukd le a szemed, tartsd a két tenyeredet a térdeden és a tenyered fordítsd az ég felé. Ne ülj feszesen, mereven, csak nyugodtan legyen a hátad egyenes és legyél laza, mintha csak pihennél. Mikor jönnek a gondolatok a csukott szemeden keresztül képzeld azt, hogy mindegyik egy felhő amely tovább úszik a te égboltodon. Majd figyeld meg csak addig lesznek felhők, míg gondolatok a fejedben. Mikor már eltűntek a felhők és kitisztult az eged akkor a napod is jobban ragyog a saját egeden. Ebben a csendben és felhőtlen kék égen a ragyogó nap, ha felnézel nem bántja a szemedet. Ez a te központi Napod a szíved hangja. Hidd el nekem a te bensődben a te Napod, tud beszélni. Valahogy így kell elkezdeni. Nem biztos, hogy most értesz. - Mondta elgondolkodva.
- De értelek csak ez még furcsa és ismeretlen- mondtam elgondolkodva.
- Pedig te ez sokkal jobban tudod mint én- válaszolta határozottan.
- Hogyhogy, hiszen most is te mondtad el tata- mondtam meglepődve.
- Ó, hát megmondtam amit megmondtam, majd ha minden jól alakul húsz év múlva rájössz és pontosan fogod tudni mit is akart mondani neked egy egyszerű lélek, amely lassan már hazamegy- mondta huncutul.
- Most is értelek de csak részben, mit tegyek, hogy jobban értsem.
- Próbáld ki- mondta és rám kacsintott. - Holnap gyere el és mond el ha kipróbáltad mi történt, jó?- mondta mosolyogva.
- Rendben- feleltem határozottan.
Ezzel mindenki ment a maga dolgára, ő felment én meg mentem tovább játszani. Ekkor gondoltam egyet és elmentem a közelben lévő iskola udvarába. Ott nagy volt a tér és nem volt sok gyerek azért gondoltam, hogy jó lesz ott kipróbálni az ellazulást. Találtam ott egy jó kis zugot és oda leültem, nekitámasztottam a hátam a kerítésnek és elkezdtem az ellazulást. Hallottam amint a gondolati felhőim jönnek, halkan, aztán egyre hangosabban mondják a magukét, majd ismét elhalkulnak és el is tűnnek. Pár perc után elkezdtem látni is őket. Egy gyönyörű réten voltam, félig ülő félig fekvő pózban, a könyökömre támaszkodva bámultam az eget. Ahogy az imént is írtam a gondolati felhők jöttek és mentek, de az égről csak nem akartak eltűnni. Gondoltam, hogy jó lenne türelmesen várni majd csak eltűnnek. Mikor már majdnem feladtam egyszerűen a felhők is, a hangok is eltűntek és a Nap elkezdett fényesen ragyogni. Ekkor egy érdekes dolog történt. Annak a napnak a fénye sokkal de sokkal erősebb volt mint a valóságban, a valóságos nap fényénél. Olyan fény itt nincs. Aztán ez a Nap elkezdett nőni és csak nőtt, míg el nem tűnt az égbolt majd elkezdett eltűnni a rét is, majd minden eltűnt és körülvett ez a Nap.
Akkor már nem is Nap volt, hanem egy hihetetlenül nagy hófehér, de nagyon fehér fény, ami körülvett. Azon jártam, abban lélegeztem, egy voltam vele. Nagyon különleges volt és különös érzések töltöttek el. Megfigyeltem, hogy ez a rendkívüli és különleges fény milyen. Megpróbálom leírni, habár a szavak még egy kicsit sem tudják megközelíteni a látványos élményt. Tehát amint mondtam olyan fényes volt, hogy ilyen itt nincs és mégsem bántotta a szemet, egyszerre pulzált, vibrált és áramlott mint egy víztömeg. Volt is meg nem is, lehetett tapintani és mégsem lehetett.
Na már most kedves olvasóim ez hasonló dolog mint mikor körülvesz a köd de mégsem az. Ez fantasztikus és leírhatatlan, csak körülírni lehet akkor is nagyon hitványan mert ezt tapasztalni kell. Ebben a puha lágy bársonyos, selymes fényben olyan végtelenül jó volt lenni. Olyan érzés volt, hogy itt el tudnák lenni örökre. Tehát ahogy ott sétálgattam egy késztetést éreztem, hogy kérdezzek a fénytől.
- Ki vagy te énnekem -kérdeztem- és valahogy, valahol tudtam, hogy meg fog szólalni, szinte vártam is.
- Vagyok aki vagyok a Végtelen Szeretet, amibe beleomlik a labilis kezdet és vég. Én te vagyok, és te én vagyok- felelte szelíd határozottsággal.
- Nem értelek, csak érzem, hogy teljes mértékben igazad van- feleltem elgondolkodva.
- Én vagyok az ami Egy és Minden, a Végtelen és Te vagy az én Szent Szívem, Te egyedül egymagad - mondta komolyan. - Vigyázz, a haragoddal hatalmas károkat tehetsz de a szereteteddel megváltoztathatod az egész világot. Megmutatom mi vagy te egymagad. Erre egy pulzáló Ankhot mutatott, az is olyan fény volt, egybe volt a nagy Fénnyel és mégis külön és fényesebb és mégis én voltam. Szájtátva figyeltem, pulzálás közben változott a hurok minden pulzálásnál körré alakult. Én akkor nem is tudtam, hogy az, Ankh. Kb. hatévesen egy gyerek honnan tudja, hogy mi az az Ankh, ráadásul egy kommunista, diktatórikus országban, ahol minden ilyesmi tiltva volt, még a vallás is.
- Jó - mondtam újból, igen érzem, ez én vagyok.
- Most menj térj vissza - mondta szigorúan. Furcsa érzés fogott el, úgy éreztem, hogy mindig is ez voltam, ez vagyok és ez leszek, az Élő Ankh. Visszatérésemet furcsa zuhanásként éltem meg. Nagyon érdekes érzés volt, olyan mint amikor az ember álmába zuhan és arra ébred, eszmél fel mintha valahonnan a magasból a lelke visszazuhant volna a testébe. Nos drágáim, így éreztem akkor én is magam, csak pluszban ez az érzés még azzal is párosult, hogy, mintha minden irányból is belezuhant volna a lelkem a testembe. A legerőteljesebb az egészben a fentről való zuhanás volt, a többit gyengébb érzésként éltem meg.
Mikor kinyitottam a szemem akkor láttam, hogy eltelt az idő és azt is, hogy egy csomó gyerek ül körülöttem és megkérdezte az egyik, hogy mit csináltam. Én azt válaszoltam, hogy a szívem hangját kerestem. Mire egy másik velem egykorú megkérdezett, hogy szólt-e hozzám. Én igennel feleltem mire egy másik gyerek megkérdezte, hogy mit mondott nekem. Mire én lerajzoltam az előttem lévő poros részben az Ankhot és elmeséltem mit láttam, de azt nem mondtam el nekik, hogy az Ankh az én volnék. Nagyon csodálkoztak, de én is. Azt mondták páran tanítsam meg ezt nekik. Én erre azt feleletem, hogy még én sem tudom rendesen, csak kipróbáltam, ez volt az első és biztos véletlenül sikerült. A többiek tovább nyúztak, hogy tanuljam meg akkor, és mikor jól tudom, tanítsam meg őket is. Én meg erre azt mondtam, hogy nem is tudom majd meglátom, különben is én még soha senkit sem tanítottam. De az unszolás nem maradt abba, már féltem, hogy nagyanyám utánam jön, ezért felálltam és készülődtem menni de a többi gyerek jött utánam, hogy majd jöjjek mert itt laknak és ha megtanultam tanítsam meg őket is.
Kénytelen voltam megígérni csakhogy szabaduljak, nagyon körüldongtak. Még a labdámat sem kellett cipelnem, mert hozta az egyik. Az iskolaudvar kapujában elbúcsúztunk és ők mentek tovább játszani, én meg haza. Mikor hazaértem nagyanyám már felöltözött, hogy elindul keresni. Szerencsére nem kaptam ki elmondtam hol voltam és milyen jót játszottam.
Másnap a délelőtt eltelt úgy ahogy és én alig vártam a délutánt, hogy találkozzam tatámmal és beszámoljak mi történt. Úgy is lett, kora délután arra bóklásztam labdástól és leültem a padra, vártam a tatám. Kb. negyed óra telt el mikor is kezdtem nagyon türelmetlenné válni, felálltam, hogy elmegyek, de abban a pillanatban robogott le tatám a lépcsőn. Mondta, hogy nem felejtett el, csak a dédanyámat kellett valahogy elbolondítania, hogy szomszédol. Érezte, hogy itt vagyok és, hogy majdnem elmentem azt is tudta. Leült mellém a padra, összedörzsölte a kezét izgatottan és megkérdezte megcsináltam-e az ellazulást. Én erre izgatottan elmeséltem töviről-hegyire, hogy mi történt velem. Az öreg szájtátva hallgatott végig. Mikor aztán befejeztem, megkérdeztem, hogy mi a véleménye. Csak ennyit mondott - ez csodálatos, felülmúltad a várakozásaimat - nem is gondoltam volna, hogy elsőre is sikerül.
De hát annak tudatában, hogy te ki vagy nem csoda. Mire megkérdeztem, hogy ki vagyok. Mire ő kacsintott és azt mondta - hát Melinda és azon felül még több.
Holnap gyere el dédanyád sütni fog, gyere úgy, hogy ebédelj is - megígértem, hogy elmegyek.
Tehát kedves olvasóim mi is történt velem hat éves koromba. Kielemezem nektek, de annyit hadd tegyek hozzá, hogy a dédapámról amit megtudtam, hogy 2006-ban amikor a nagyapám meghalt akkor derült ki. Három és fél hónapig haldoklott a nagyapám, de ez már egy másik történet és majd a későbbiekben kitérek rá.
Tehát napjában, amikor átmentem az öregapámat ápolni, fennmaradt a tatától egy napló amibe leírta az egész életét, gyerekkorától idős koráig. Az utolsó évét már nem írta le mert nem volt tiszta az elméje. Nyolcvankilenc évesen halt meg egy fog híján, szívós egy pasas volt. Tehát az a lényeg, hogy mikor átmentem a nagyapámat ápolni, mivel ezek a naplók kéznél voltak én elkezdtem olvasgatni.
Ebből derült ki, hogy tatám egy megvilágosodott ember volt és ráadásul szabadkőműves. Leírta hogy került oda meg, hogy mik történtek vele. A lényeg az, hogy a jó fiúk páholyába tartozott. Az egyik rend ahova tartozott egy tüzet okádó koronás oroszlán volt a szimbóluma. Kérlek titeket kedves olvasóim nézzétek el hiányosságomat, nem ismerem a rend nevét.
Ezeknek a páholyoknak saját egyenruháik is voltak. Kerestem a ruhát de csupán három gombot találtam meg az öltözékéből, azt is egy régi gombos dobozban. Aztán kilépett ebből a rendből és a Hórusz jobb szeme misztérium iskola valamilyen nagy vezetője lett titokban.
Majd innen is kilépett és a Hórusz bal szeme misztérium iskola tagja lett, itt is valami nagy fejes volt. Végül és véglegesen belépett az akkor is talán napjainkban is a legnagyobb rendbe és Nagy Fehér Testvériségbe. Ott is nagy sikerei voltak, több mint nagyok. Kiderült, hogy nagyon tehetséges médium volt, zseniális, percre pontosan mondott meg olyan dolgokat, amiket kérdeztek tőle, helyszíneket, neveket, időt, stb.
Ez csak kis része volt a tudásának, mármint amit a naplóban ezt olvastam, ráadásul bizonyíték is maradt utána, ugye a gombokon kívül egy pár dolog. A naplót sajnos én balga lélek széttéptem úgy, hogy nem is olvastam el mindent belőle. Úgy éreztem, hogy jobb ha a napló tartalmáról nem tud senki. Egyszerűen nem éreztem magam biztonságban megismerve ennek tartalmából bizonyos részeket. Tehát a három kötet amibe imitt-amott beleolvastam és elolvastam pár részt, széttéptem pici darabokra és repült a szemétbe. Szerintem így is túl sokat tudok. Ezért tudott megtanítani az öreg pár fontos dolgot, mert a feje búbjáig benne volt a spiritualitásban. Nagyon érdekesek voltak azok a részek, amiket elolvastam, de a mai napig is veszélyesnek tartom, hogy kiderüljenek azok a dolgok, ami benne voltak.

 

Folytatnám a történetet. A beszélgetés után elmentem a tömbházunk elé, közben azon gondolkodtam, hogy vajon mit fogok holnap tatával beszélgetni. Lejött játszani a két barátnőm is pont azelőtt, hogy felmentem volna. Játszottunk, de egy kicsit sem tudtam odafigyelni rájuk, mindig csak a másnap járt az eszemben és azok a dolgok, amiket az öreg mondott. Barátnőim kérdezték is mi történt velem, én erre mondtam, hogy semmi csak el vagyok gondolkodva, csodálták szótlanságomat.
Ezt követően engem hazahívtak mert már sötétedett.
Nagyon izgatott voltam alig vártam a másnapot, na nem csak a sütemény miatt, hanem inkább a beszélgetés miatt. El is jött a másnap úgy, ahogy annak el kellett jönnie és eljött a kora délután is és én elindultam az ismert tömbház felé. Amint odaértem Tatám pont baktatott lefelé és rám mosolygott.
- Gyere fel, már vártalak - mondta és felmentünk a második emeletre, mert ott laktak. Bementünk a lakásba ahol a levegőben öreg szag és fincsi illatos süti keveréke terjengett. Fura és bizarr összhatást és érzéseket keltett bennem. Maga az egész lakás fura hangulatot keltett a szívemben, de nem rosszat, hanem jót. Úgy éreztem magam ott mintha minden valami titkot rejtene, de rólam is. Mintha minden tárgy tudná, hogy én ki vagyok csak éppen én magam nem tudom. Az ágy mellet volt egy klassz hintaszék és volt benne egy szép vastag, barna, gyapjú pokróc. Bele ült a Tatám és elkezdett hintázni. Én leültem az ágyra és félszegen néztem ahogy ő hintázik. Ő csak hintázott, nézett és mosolygott, közben látszott az arcán, hogy valamin gondolkodik.
- Melinda gyere ide, ülj az ölembe velem szembe, hintázzunk együtt.
- De hát nem törik el a hintaszéked?
Nem He.... - és itt nem mondta tovább - szívem, gyere ülj ide.
Szófogadóan odamentem és beleültem az ölébe, ő jól meglökte magát hirtelen, ami nekem nagyon tetszett. Két kezével fogta a hátamat és nagyokat lökött a hintaszéken, nagyokat nevettünk mindketten, jó tíz percen át, vagy még tovább. A morcos dédanyám meg néha dühösen kipillantott a konyhából, de nem mondott semmit. Kisvártatva lelassított egy picit majd leállt, rám mosolygott és vidáman, de mégis komolyan a következőket mondta.
- Figyelj, fontos dolgokat fogok kérdezni tőled ami a te számodra és az én számomra is fontos. - Amint ezt kimondta kopogtak. Olyan érzésem támadt minthogyha ezt az egészet már kitervelte volna ő is és egy felsőbb hatalom is.
Mai eszemmel visszaemlékezve az öreg anyanyelvi szinten beszélte az angolt, kb. ezt mondhatta - come in.
Kinyílt az ajtó és én hátrafordultam, hogy megnézzem ki jött és, hogy a Tata miért szólt olyan furcsán és miért nem magyarul beszélt. Kisvártatva a szobába lépett egy jól megtermett 190 cm, és 2 méter közötti magas férfi. Nagyon jól öltözött volt, sötétszürke öltönyt, fehér inget és nagyon elegáns nyakkendőt viselt.
Volt rajta még egy szövetkabát ami ki volt gombolva és egy minőségi sál, emlékeim szerint valamilyen gyapjú, vagy gyapjúszerű anyagból de csak a nyakában lógott. Szájtátva bámultam és azon voltam meglepődve, hogy abban a meleg időben miért van ez az ember így felöltözve, tán fázik? Meg is kérdeztem tatám, míg az idegen is kinyitotta a száját, hogy ő is kérdezzen.
Elárasztottam a kérdéseimmel, hogy ki a bácsi, miért van ebben a szép időben ilyen vastag skatulyás ruhában meg miért jött és mit akar pont most.
Kissé zavart az idegen jelenléte de elhessegettem az érzést, hiszen a férfi tatám vendége volt és nem szóltam semmit. Nem volt vele kapcsolatban negatív érzés egy csepp sem, sőt pozitív, csak az zavart, hogy olyan hirtelen jött és, hogy belőle is áradt az a titokzatosság mint abból az egész szobából. Hirtelen megint kopogtak és már nyílt is az ajtó. Tatám nem is látta ki jött mégis tudta és rögtön szólt is.
- Sanyikám most legyél szíves fordulj vissza és menj haza, fontos dolgom van, ne haragudj. Majd átmegyek én és szólok mikor jöhetsz és akkor beszélünk.
- Jó, jó - hallatszodott elhalóan egy férfihang és az illető ment is ki és már be is csukta az ajtót, ami a huzat miatt be is csapódott. Tatám arcáról ekkor eltűnt a feszültség érzése és hellyel kínálta a különleges, furcsa férfit.
- Pleas - mondta és az ágyra mutatott a kezével. A férfi pillanatot kért a jobb mutatóujjával, levette a szövetkabátot, a sálat az ágy szélébe dobta és matatott a jobb zsebébe. Kisvártatva előhúzott valamit, aminek zsinórja volt és bedugta a fülébe. Olyan volt mint egy mai walkman fülbe dugható fülhallgatója csak annak egy ilyen része volt, amit a férfi bedugott a jobb fülébe, aztán a bal zsebéből elővett valamit amit a bal fülébe illesztett.
Olyan volt, mint egy mai hallásjavító készülék, csak volt egy kis rövid antennája és egy másik része előrenyúlt mint valamilyen apró mikrofon. Végül is ezt egy huzallal összekapcsolta a fülében lévő fülhallgatórésszel és egy apró szerkentyűvel.
A szerkentyű középső részén volt egy gomb, ezt lenyomta és elkezdett pirosan világítani a gomb mellett valami kis pötty, gondolom led lámpa volt a szerkezetben. Aztán valamit még matatott a jobb zsebében és leült az ágyra.
Folyamatosan figyeltem őt mert nagyon megfogott. Nagyon különleges és kedves arca volt, mosolygós tavaszi kék-színű szempár, de mégis tibeti formájú feje teteje kopaszodott, a többi haj gondozottan nyírva hófehéren simult fejéhez.
Fehér haja ellenére fiatalosnak tűnt arca, nagy széles vállak, csinos férfias testalkat. Egy percig néztem így őt, ő meg meleg szeretettel figyelt engem. Én is halványan mosolyogtam vissza rá, mintha Metatron szeme mosolygását véltem volna felfedezni az ő szeme mosolygásában, éreztem, hogy kapcsolatban van vele. Ebben a pillanatban hevesen dobbant a szívem. A férfi ezt észrevette és megsimította az arcomat, mély és finom simítása volt és nagyon meleg volt a keze.
Kedves, szeretetet árasztó és valami fényes szakrális önzetlen szeretettel volt tele az a simítás. Össze is rezdültem mint egy kisnyuszi, mire neki elkomolyodott az arca, nem mosolygott, de az a csillogó tiszta szempár tovább mosolygott.
Eltöltött az önzetlen szeretet és a boldogság érzése és újból rámosolyogtam és ő viszonozta mosolyom. Eközben azt éreztem, hogy tatám végig figyelt, én rá néztem ő elmosolyogta magát és így szólt.
- Nagyon figyelj arra, amit kérdezek - és lassan, nagyon lassan elkezdett hintázni. - Az a lényeg, hogy azt válaszold, amit a szíved mond - és négy ujjával gyöngéden megbökte a mellkasom. - Bármilyen furcsa szó jön, próbáld kimondani, legyél bátor, ne félj attól amit szívedből érzel, hiszen az te magad vagy! Akkor kezdjük.
- Igen - feleltem és lassan belélegeztem és kilélegeztem három mély levegővételt.
- Először is, hol születtél - kezdett bele.
- Furcsa bizsergő érzés fogott el. Akkor és ott úgy éreztem magam mint egy virág ami teljesen kinyílik, kereknek, egységesnek éreztem magam.
- Un'al - szóltam kisvártatva.
- Mi a pontos hely neve?- Kérdezte tata.
Egyre hevesebben és vadabbul kalimpált a szívem és azt kiáltotta "Keor".
Éreztem akkor és ott, ha a nyelvem kivágták volna akkor is kimondtam volna ujjongva, de valami nagy fájdalommal vegyülve mondtam ki.
- Keor - mondtam ki végül.
- Mi volt a hegyek neve ott?- Kérdezte tata.
- Atalasz Uruk - mondtam ki határozottan.
- Hogy hívják a te otthonod teljes nevét?- Kérdezte komolyan.
Erre a kérdésre összeszorult a szívem, mintha valaki megfogta volna a markába és összeszorította volna. Nagyon fájt a kérdés, de a szívem mondta szépen szótagolva, "Atlantisz". Folyamatosan mondta a szívem, minden ismétlés után jobban és jobban fájt. Nem bírtam már és elkezdtem halkan sírni. Hatalmas könnyek kezdtek el potyogni a szemeimből. Tatám odatartotta a tenyerét, én meg halkan hullattam bele a forró könnyeimet. Erre előkapott egy nagy tiszta középbarna zsebkendőt és elkezdte törölgetni a könnyeimet.
- Akkor most elmondod az otthonod nevét?- Kérdezte halkan, erre megint felkavarodtak bennem az érzések és tajtékzott bennem egy mély és akkor még érthetetlen régi bánat. Elkezdtem hangosan zokogni erre kijött dédmamám és morcosan megkérdezte.
- Jaj Sándor mit ríkatod a gyereket!?
- Terézkém menj a dolgodra, te ezt nem érted - szólt tatám határozottan.
- Dehogynem, értem dehogynem, hülyék vagytok ti mind - pöfögte halkan. Én tovább sírtam zaklatottan, de tudtam ki kell mondanom.
- Az otthonom- és közbe csúnyán elcsuklott a hangom, míg levegő után kapkodtam majd újból jött a zaklatott sírás. - AT - szuszogtam egy nagyot - LAN- hüppögtem még egyet - TISZ - nyújtottam el a végét.
- Melinda kérlek mond ki ezt a szót érthetően- mondta tata türelmesen, de én másodjára is csak szótagolva tudtam kinyögni magamból.
- Kérlek, próbálj megnyugodni és kimondani a szót érthetően, ha sírsz és közbe így mondod ki, nem értünk belőle semmit. Tovább sírtam, de éreztem talán egy kis megkönnyebbülést.
- Melinda, kérlek, ne sírj, inkább mond ki érthetően. - Erre újból elöntöttek azok a mély fájó érzések amiket nem tudtam akkor még mire vélni.
- Atlantisz!- Kiabáltam zokogva. - Atlantisz, Atlantisz, így jó már, érthető?- Kiabáltam dühösen a fájdalomtól, mert nem értettem miért kérdez ilyeneket a tatám és, hogy ez nekem miért fáj ennyire.
Aztán kezdett elállni a sírásom, szerintem azért mert kiürültek a könnyeim, de a fájdalom élesen megmaradt bennem. Továbbra is hüppögtem kissé, de lassacskán kezdtem megnyugodni és hiába gondolkoztam miért fáj, nem értettem azt a mély fájdalmat ami átjárt, akkor furcsálltam magam és nem tudtam mire vélni.
Tatám rám nézett, felvonta a szemöldökét és rám mosolygott, én meg szívtam egy mély szaggatott lélegzetvételt, mint amit sírás után kapkod az ember a tüdejébe, ahogyan lassan megnyugszik.
- Hát akkor...- mondta. - Olyan nagyot sírtál... nos? Akkor most kimondod nyugodtan?- És rám mosolygót - Halljuk!- mondta határozottan. Erőt vettem magamon, éreztem, hogy sikerült lehiggadnom majd végre sikerült kimondanom.
- Atlantisz- és még mosolyogtam is, úgy jött ki magától.
Tatám továbbra is lassan hintázott a székben velem és ezt mondta.
- Szomjas vagy, ugye? Pótoljuk mindjárt a vízveszteséged, hogy legyen a könnynek való is. Erre elnevetem magam. Az idegen tovább mosolygott és tovább figyelt, nem mondott semmit. Összenéztek tatával, majd ő letett az öléből, felállt, kiment a konyhába, de egy szót se szólt. Kisvártatva hozott nekem egy nagy pohár vizet de mielőtt ideadta volna, leült vele, lehunyta a szemét és a jobb kezét a pohár szájára tette a ballal meg fogta a pohár alját.
- Mit csinálsz a vizemmel?- Kérdezte halkan, de nem mondott semmit majd odaadta az idegennek is aki ugyanezt csinálta.
- Mit csinál a vizemmel a bácsi? Mit csináltatok a vizemmel?- Kérdeztem kíváncsian.
- Fényezi a vizedet- magyarázta- ez olyan dolog, ha felfényezi, mintha ez az egy pohár annyi lenne, mint három.
- Nem igazán értem, az egy nem lehet három- mondtam elgondolkodva.
- De igen, lehet, majd nagyobb korodban megérted.
Erre az idegen kinyitotta a szemét és még jobban mosolygott és odaadta nekem majd tört magyarsággal megszólalt.
- Tudom, nem vagyok méltó, de kérlek, fogadd el- és átadta a pohár vizet amit gyorsan egy hörpintéssel leittam mert már nagyon kitikkadtam.
Nagyon jól esett és éreztem, hogy az a víz más volt a szokottnál, több volt.
- Akkor, folytatjuk? Remélem megnyugodtál... elég volt a víz?- Kérdezte tata kissé aggódóan. Inkább folytassuk holnap- jelentette ki.
- Cseppet sem fáradtam el- mondtam határozottan. - Holnap nem jó, fejezzük be amit ma elkezdtünk- mondtam komolyan.
- Rendben- felelte felsóhajtva tatám. - Hány körgyűrűből állt a város?
- Tizenkettő, feleltem higgadtan- habár az a fájdalom ugyanúgy átjárt, de mintha kezdtem volna megszokni és uralni.
- Volt a városnak még valami fontos része?
- Igen, a fő szentély, a város közepén, a tizenkettedik részen belül volt a hegy tetején, ez volt a tizenharmadik rész- feleltem határozottan.
- Mi a teljes neve az otthonodnak, a hozzá tartozó szigetekkel?
- Ka'ta'rnaulanga- mondtam.
- Hány sziget veszi körül?- Kérdezte izgatottan tata.
- Egyszerű kérdés, tizennégy- feleltem határozottan.
- Hány bejárata volt a városnak?
- Négy, nagyon nagy, nyolc közepes, tizenkettő kicsi, nyolc titkos és négy nagyon titkos.
- Ezen kívül volt-e még bejárata?
- Erre nem felelhetek- mondtam nagyon komolyan.
- Helyes- mondta tata katonásan, de mosolyogva.
- Volt-e valamilyen titkos szentély a város alatt?
- Igen, de erről nem beszélhetek-mondtam komolyan.
- Ki lakozott a főszentélybe?
- Maga a Mindenható és az ő szent szíve, amely a város közepén a főszentély felett lebegett.
- Mi volt ez a Szent Szív?
- Egy élő kristály, amely fényből volt és egyéni tudattal rendelkezett.
Ekkor már nagyon tompán és furcsán éreztem magam.
- Egy volt, de mégis külön a Mindenhatótól, mert ő annyira szerette a világot amit teremtett, hogy akkor már a teremtés után, mikor szent angyalait teremtette, különvált saját Szent Szívétől. Belőle lett a negyedik arkangyal, de az első kiválás után ő lett a harmadik, a Mindenható gyógyító angyala. - Ekkor már nagyon szédültem és a mosolygós férfi arca is elkomorodott és aggódással telt meg.
Szemei viszont továbbra is vidáman csillogtak. - A fejem nagyon fáj- mondtam elhaló hangon. Valami meleget éreztem hirtelen az orromhoz kaptam, mert éreztem, hogy megindult az orrom vére.
Tatám kissé feszült lett, arca megtelt aggodalommal. Elkezdtek idegesek lenni és tatám felállított az öléből. A férfi is felállt az ágyról.
Tatám előkapott a szekrényből egy fehér zsebkendőt, azzal szaladt a konyhába, közben az idegen mosolygós ember lehiggadt, újból mosolygott, felállt az ágyról, engem meg kézen fogott és mutatta, feküdjek le. Nagyon kedves volt és gyengéd.
Miközben a fejem alá tett egy lapos kispárnát, tatám is megérkezett a nedves zsebkendővel amivel elkezdte törölgetni az orromat. Elég erősen folyt a vérem és elkezdtem fázni is.
Reszkettem, szóltam, hogy fázom mire az ágy végében lévő pokróccal betakargattak és tatám folyamatosan rohangált és a véres zsebkendőt mosta amivel folyamatosan törölgette az orromat. Közben a mosolygós ember vett egy széket, mellém ült és simogatta a homlokom és a hajam.
Lehunytam a szeme, akkor és ott minden tökéletes volt. Az idegen megszólalt nagyon halkan, mire én kinyitottam a szemem.
- Kérlek, ha megteheted, mond el ki vagy te?
A szívem egy nevet suttogott, de a szívemben megjelent egy angyal és a szája elé tett ujjával hallgatásra intett ezt mondván.
- Sssss, még nem árulhatod el. Mond a mostani neved. - Ránéztem az idegenre mosolyogva és mondtam a mostani nevemet.
- Tehát nem árulhatod el a való igazi nevedet, a lelked nevét.
- Nem- feleltem határozottan.
- De hamarosan majd nyilvánvalóvá válik- mosolygott rám az idegen. - Láttam a szívedben a nemlegesen bólogató angyalt, tudom nem árulhatod el.
- Igen- feleltem könnyed egyszerűséggel. Elkezdtem jobban érezni magam és az orrvérzésem is elállt. Tatám és a mosolygós idegen elkezdtek angolul beszélgetni.
Ezt követően kijött dédmamám egy nagy tál süteménnyel. Én rögtön felpattantam mintha mi sem történt volna és leültünk mindhárman a nagy asztalhoz, közben a dédmama folyamatosan hordta az asztali kellékeket. Nagyon éhesnek éreztem magam de vártam, hogy megkínáljanak. Mindenki nekikezdett, mire kijött dédmama és megkérdezte:
- A gyerek miért nem eszik?
- Ja, Melinda ne kelljen kínálgatni, vegyél- mondta tata szelíden. Ekkor nyúltam csak a tálba. Mire dédmama életében először rám mosolygott és elégedetten megjegyezte, hogy nagyon jólnevelt vagyok. Megkérdezett, hogy innék-e a sütemény mellé egy kakaót, én igenlően bólogattam miközben a sütit majszoltam. Közbe tatám és a mosolygós idegen angolul beszélgettek. Különösen nem zavart csak az volt irritáló mégis, csak kíváncsi lettem volna arra, hogy mit beszélnek.
Időközben megjött dédmamám a kakaóval, a felnőtteket kávéval kínálta, ami akkoriban nagy szó volt, mert a kommunista rendelet miatt egyáltalán nem lehetett kapni.
Borzasztó éhes voltam, mert a háromnegyed tál süteményt megettem a kakaóval. Dédmamám kijött és mosolygott végre és megkérdezte.
- Akkor tehát jó volt a süti?!
Mindenki igenlően bólogatott és közbe majszolt.
Ekkor a férfi felállt, dédmamámnak kezet csókolt tőlem nagyon furcsa módon köszönt el. Jobb kezével megérintette a mellkasán a szíve tájékát, majd az ajkait, majd a homlokát és a és a két kezét keresztbe téve mellkasán, úgy hogy ujjai vállai elejét érintették és mélyen meghajolt. Tatával kezet fogott, ezt követően kikísérte. Mikor visszajött megkérdeztem.
- Ki volt ez a bácsi?- Tatám elmosolyodott.
- Nekem egy nagyon kedves régi barátom.
- Miért jött?- kérdeztem kíváncsiskodva.
- Itt járt és felhívott, hogy meglátogathat-e, én meg mondtam, hogy feltétlen jöjjön el. Három nap múlva gyere el megint, jó?
- Jó. A mosolygós bácsi is itt lesz?
- Igen!
Erre nem mondtam semmit, csak áthasított rajtam az érzés, hogy ez a mai látogatás sem véletlen és semmi sem az. Felálltam, beköszöntem dédmamámnak, elköszöntem tatámtól és mentem tovább játszani, mert még volt rá egy kis idő.
Közbe azon gondolkodtam, hogy vajon mi lesz három nap múlva, miket fog még tatám kérdezni. Láttam a távolból amikor a tömbünk felé közeledtem, hogy lent vannak a barátnőim. Mivel nem volt kedvem szinte semmihez főként, hogy velük játsszak, inkább visszafordultam és visszamentem az iskola udvarába, hogy ottan egy picit pihenjek, de ott sem volt nyugtom, hiába akartam egyedül lenni és hiába kerültem a többi gyereket, mintha akaratom ellenére magamhoz vonzottam volna őket, mindenki velem akart játszani. Még azok a gyerekek is felbukkantak, akik a múltkor meg akarták tanulni azt a relaxációs gyakorlatot, amit ott a suli udvarban csináltam.
Most is ugyanazzal nyúztak. Tehát mivel lépten-nyomon nem volt maradásom fogtam magam és mindenkit finoman leráztam és elindultam haza.
Otthon lefekvés és vacsora után azon gondolkodtam, hogy mi lesz majd három nap múlva azon a találkozón amit tatával beszéltünk meg. Nagyon vártam, hogy újra találkozzam vele, hiszen éreztem valami fontos kezdett el velem történni és kíváncsi voltam mi lesz a dolgok végkimenetele.
Eltelt a három nap és eljött az ideje, hogy menjek, de mivel aznap nagyanyám később csinálta az ebédet ezért én is késésben voltam. Izgatottan ebédeltem ezért nagyanyám azt hitte, hogy éhes vagyok, pedig én csak azért siettem, hogy találkozzam tatámmal. Alighogy lenyeltem a falatot, kaptam a labdám és már rohantam is. Nagyon siettem és a tömbházhoz érve kettesével lépdelve rohantam fel a lépcsőn.
Az ajtó elé érve halkan bekopogtam. Bentről halk angol beszéd hallatszott. Bekopogtam még egyszer és tatám kiszólt.
- Bújj be, nyitva van.
Benyitottam, otthonosan ledobtam a cipőmet, köszöntem és már mentem ki vizet inni. Amint kiértem dédmamám rám mosolygott és már adta a nagy pohár vizet és megszólalt.
- Ugye nem ebédeltél, mert a te kedvedért csináltam ma tötikét.
- De ettem, muszáj volt, másképpen rájöttek volna, hogy ide jövök.
- Jól van, de később eszel tötikét ugye?
- Igen- mondtam illedelmesen, de gondolatban húztam az orrom. Aztán bementem a szobába. Tata hintaszékben ült és miközben hintázott halkan beszélt a mosolygós arcú férfivel, aki a múltkor is ott volt. Zavarban voltam és kissé zaklatott is lettem mivel angolul beszéltek én meg nem értettem, ráadásul kissé suttogtak is.
Éreztem rólam beszélnek. Odamentem tatámhoz, ő az ölébe vett úgy, mint a múltkor és mélyen a szemembe nézett sötétbarna szemeivel és ezt mondta.
- Tehát a szabályok nem változtak megint kérdezni fogok. Kérlek, azt mond amit a szívedben hallasz- mondta, s a mellkasára mutatva- nem amit a fejedben- és ujjaival megérintette halántékát.
- Jó?!- Igenlően bólogattam és tatám elkezdett megint hintázni velem. A mosolygós arcú férfi folyamatosan mosolygott rám és ugyanaz a készülék volt rajta most is mint ami a múltkor. A lassú ringatózástól elkezdtem furán érezni magam.
Mostani fejemmel visszaemlékezve transzállapotnak nevezném. Mélyen néztem tatám szemébe és közben a mosolygós arcú férfi felállt és a magnóba betett egy kazettát. És emlékeim szerint a Govinda Yaya, Gopala Yaya indiai szent zene szólt.
Érdekes módon örömmel telt meg a szívem amikor hallottam és újból elöntött az a múltkori érzés, az a mély és tiszta lelki fájdalom. Emlékeim szerint az indiai szám után olyan zene következett, amiről Atlantisz jutott eszembe. Ez még jobban fájt a lelkemnek, de mégis valahogy nyugodt és higgadt tudtam maradni.
Tatám közben lassan hintázott velem és nagyon halkan, higgadtan megszólalt.
- Figyelj, jól figyelj, kérdezni fogok. Kérlek áruld el, hogy a szentélyben hány angyal volt a Mindenhatóval.
- Tizenhárman voltak ők, a Mindenható legnagyobb és leghatalmasabb angyalai, a királyangyalok. Ott lakoztak ők a főszentélyben, annak is a legbelsejében, magával a Mindenhatóval.
- És még tudsz valamit mondani a királyangyalokról?
- Igen, a királyangyalokból négy mindig jelen volt. Mindig felvállalták a leszületést az akkori félanyagi létbe.
Lassan hintáztunk és a zene változott. Most már nem az én szerintem atlantiszi angyalzene szólt, hanem egy nagyon nyugodt mégis tüzes ó-egyiptomi hangzású meditatív zene. Nagyon furcsán éreztem magam, fura transzban voltam és úgy éreztem nagyon öreg vagyok, habár tudtam, hogy a korom csak öt és fél éves.
Folyamatosan az az érzésem volt, hogy több billiárd, trilliárd éves vagyok és, hogy sok mindent tudok, de mégsem tudom, mert mintha valami lepel fedné ezt a tudást bennem és emiatt nem látom.
Ezután szívdobogtatóbb egyiptomi számok jöttek. Nagyot dobbant a szívem és úgy éreztem, hogy akkor és ott fellebben ebből a fátyolból egy kicsi és ettől, teljesebbnek, kerekebbnek, erősebbnek, magabiztosabbnak és tökéletesebbnek éreztem magam.
- Járt-e Jézus Atlantiszban?
- Igen, ott élt és ő volt Atlantisz leghatalmasabb papkirálya.
- Volt-e neki Atlantiszban felesége vagy gyermeke?
- Párja volt, de gyermekei nem voltak Jézusnak, mert akkor ő úgy döntött, hogy ő nem vállal fel családot mert nagy feladat és nehéz döntés előtt állt.
- Mi volt ez a döntés?
- Hogy a maga és a felesége helyébe a papok köreiből megtalálja a leszületett királyangyal párt, akik lehozzák a Szent Szívet. Ő ezt követően felemelkedett és végrehajtotta Atlantiszban a feladatát.
- Sikeres volt a kinyilatkoztatása?
- Természetesen igen, viszont a Szent Szív az élő Ankh nagyon nehezen született meg, végül sikerült és ő megszületett.
- Most jól figyelj és áruld el kik voltak a te szüleid?
Megint furcsa, örömteli és mégis fájó érzés töltött el. A szívem vadul, szilajul elkezdett kalimpálni, mint egy riadt kismadárnak, akit a kisgyermek izzadt kezeivel szorongat. Hallottam a neveket, először apámét majd anyámét.
A szívem folyamatosan mondta, suttogta. Ekkor még erősebb transzba estem és láttam a szüleim arcát. Tudtam, hogy ők most is a szüleim. Apámnak és anyámnak a lelkéből születtem, ekkor eszembe jutott az angyal, aki gyerekkoromban megjelent, tudtam, hogy az a kép, ami most megjelent és pici koromban az a szép fényes angyal aki megmutatta a szép sötétkék bőrű testét az egy és ugyanaz a személy.
Felismertem. A szívem olyan vadul dobogott, olyan erősen, mint egy szilaj lónak amelyik teljes erejéből vágtat a pusztán. Ebben a furcsa felizgult és zaklatott állapotban megint megjelent a múltkori angyal aki megint hallgatásra intett.
Egy hosszú idő után végre megszólaltam.
- Ezt sem árulhatom el.
- A múltkor sem árultad el azt amit kérdeztem- szólalt meg nyugodtan az idegen férfi.
- Megint megjelent a szívemben az angyal és arra kért, hogy hallgassak.
- Azt elmondhatod, hogy mi a te igazi neved?- kérdezte nyugodt határozottsággal.
- Mondtam már, nem mondhatom, megint az angyal...
- Igen, igen- vágott közbe kissé szomorúan és csalódottan tatám.
"Nem szabad" - ezt mondta az angyal nekem.
- Tudom a szabály az szabály- mondta tatám beletörődve.
- Azt elmondhatod-e, hogy voltál-e papkirály?- Kíváncsiskodott a mosolygósarcú férfi. Megint láttam az angyalt és már tudtam a választ, hogy nem mondhatom el.
- És mi voltál Atlantiszban, férfi vagy nő?- Kérdezte az idegen.
- Férfi- feleltem és a szívdobogásom kezdett kissé normalizálódni de a transzállapot egyre erősödött.
- Mikor éltél Atlantiszban? A birodalom felépülésekor, az aranyvirág korában, vagy a második eon végén, mielőtt elsüllyedt volna?
- Az aranyvirágkor végén születtem és a második eon végén átéltem az elsüllyedést- és megint elfogott a szívdobogás.
- Egyedüli megmenekülő voltál, vagy többen voltatok?
- Többen- feleltem kurtán és ekkor feljöttek az emlékeim Atlantisz elsüllyedéséről és a menekülés napjáról és hihetetlen mély bánat fogott el.
Megint elkezdtek hullani a könnyeim nagy cseppekben és olyan zokogási roham tört ki rajtam, hogy rázkódtam bele.
- ....és csak mikor már megvolt a baj akkor hittek a többiek- és tovább zokogtam alig láttam a könnyeimtől. Tatám megint előkapott egy nagy fehér, lepedő nagyságú férfi zsebkendőt és azzal itatta patakban csurgó könnyeimet.
Nagyon felizgattam magam a feltörő emlékeken. Mikor már a nagy zsebkendő úszott a könnytől, tatám felállított és elvezetett a fürdőszobába és mondta mossam meg az arcom egy kis hideg vízzel az majd megnyugtat. Megnyitotta a csapot és elkezdett nyugtatni, hogy ma már nem kérdez többet, és nyugodjak meg, közben ő is mosogatta a könnytől dagadt vörös arcomat. Szipogva, hüppögve, lassan a víz hatására és saját erőmtől elkezdtem megnyugodni. Mire visszamentünk a szobába a mosolygós arcú férfi már lassan készülődött, közben kiment a konyhába és kis idő múlva visszajött egy pohár vízzel. Én ránéztem és ő békésen és szelíden mosolygott szokás szerint. Tudtam, hogy magának hozta a nagy, hatalmas pohár vizet mégis ideadta nekem, hogy igyak. Tatám betolta kissé a fal felé a hintaszéket és leült az ágyra. A mosolygós ember megint megszólalt.
- Ne légy szomorú, ez már csak emlék.
Én meg rávágtam kissé dühösen.
- Éppen az a baj...
- Ó, lesz ez még így se- szólalt meg vicces tört magyarságával. Belülről fakadó vidámsága, boldogsága elkezdett engem is megnyugtatni. Ezt követően az idegen férfi és tatám elkezdtek angolul beszélgetni valamit.
Több mint valószínű rólam is, mert két- háromszor megemlítették a nevemet. Közben a férfi óráját nézte, izgatottá vált, berohant a konyhába elköszönni, tatával lekezelt, tőlem szokásos módon búcsúzott és sietve távozott. Tata kikísérte, majd mikor bejött leült mellém az ágyra és ezt mondta:
- Szeretnéd, hogy teljes mértékben bizonyosságot nyerjünk felőled, hogy te mint lélek ki vagy valójában?- kissé elhallgattam, tudtam, hogy nagyon fontos döntés előtt állok, egy olyan döntés előtt, amely az egész életemet megváltoztathatja.
A válaszomtól függött, hogy mi fog történni. Ráhangolódtam a szívemre, mert tudtam, hogy a fejemben forgó gondolatok csak összezavarnának és tönkre tennének mindent. Nagyon erősen éreztem, tudtam, hogy a tökéletes választ a szívemben találom. Elmerültem a szívemben és onnan éreztem a határozott szeretetteljes önzetlen bólogatást, ami eltöltött. Elmosolyodtam magam és kimondtam a bűvös szót.
- Igen- feleltem mosolyogva és örömmel megtelve. Tatám elmosolyogta magát és ezt mondta:
- Nagyon határozott voltál, lehetne egy nyugodt, kényelmes életed a névtelenségbe burkolózva, biztos ezt szeretnéd?
- Én szívből mondtam az igen és most másodjára is ezt választom. Mikor régebben megjelent nekem Jézus, többek között azt tanította nekem, hogy mindig csak a szívemre hallgassak mert a szív szava igaz és csalhatatlan és tata, mielőtt kérdeznél harmadjára is kimondom, igen. Azt érzem, hogy ezzel valami kört zárok és ez a dolog nem csupán rólam szól.
- Mit érzel most- kérdezte kíváncsiskodva.
- Azt, hogy utoljára jöttem a Földre, azért mert itt vannak azok, akiket szeretek és sokan mások akiknek valamikor majd segíthetek- jelentettem ki határozottan.
- Igen, pontosan így van, ahogy mondod, és nagyon vártunk már téged, hogy leszüless.
- Igen, érzem, sokan vannak itt akiket régen ismertem, de nem most, ugye érted mire gondolok és ők várnak.
- Igen értelek, pontosan értem mire gondolsz. Figyelj, az utolsó találkozás, amelyik ilyen kérdezős lesz, mint a mai nap, az három nap múlva legyen. Addig pihenj.
- Utána soha nem fogunk találkozni?- Kérdeztem és szomorúsággal telt meg szívem.
- Jaj ne beszélj csacsiságokat, dehogynem, csak ilyen kérdező nem lesz több csak még ez az utolsó és azt követően még beszélgetünk meg tanulunk is. - Ekkor megnyugodtam mert szívemet elégedettség és nyugalom töltötte el. Hirtelen kijött dédmamám és mosolyogva habár szigorúan ránk szólt:
- Sándor, most te ebédelni fogsz, mert jóformán nem ettél semmit. Melindácska, neked meg muszáj enned a finom tötikémből, még ha ebédeltél is. Biztos a sok kérdéstől, amivel ez a két alkimista nyüsztetett, megéheztél.
Végigfutott a fejemen, hogy én útállom a tötikét és itt mégis muszáj lesz ennem. Nagyokat mosolyogtam és hallgattam, gondoltam majd túlélem ezt a tötikét is. Dédmamám sebbel-lobbal, pattogva egy kettő megterített a szobába és már hozta is a meleg húslevest alighogy leültünk az asztalhoz. A húsleves cérnatésztával volt befőzve, finom illata miatt megéheztem. Dédmamám szedett és mindegyikünk kapott a répa mellé egy-egy csirkeszárnyat is.
- Jaj, Teréz. Tudod, hogy nem eszem húst- és erre beletette a szárnyat az én levesembe.
- Jaj, Sándor már megint kezded ezt a mágikus dilit- zsörtölődött mama.
- Mondtam már nem eszem húst- zsörtölődött tata toporogva.
Én persze akkor ezt még nem nagyon értettem, de akkor örültem, hogy két csirkeszárnyat is kaptam. Szépen, finoman, nyugodtan elköltöttük a leveskét, nagyon finom volt, jobb mint nagyanyám főzte, pedig az is isteni ételeket készített.
Alig, hogy megettük a levest máris hozta dédanyám a nagy tálnyi tötikét és így szólt:
- Ilyet Melindácska biztos még nem ettél, mert ez szőlőlevélbe van csavarva.
Tata nem evet mert ez is húst tartalmazott. Nekem viszont kiszedtek vagy négyet, olyan közepes méretűt. Vonakodtam belekóstolni, már a szőlőlevél végett, de nekiláttam és megtöltöttem szívem helyét elmém bátorságával és betettem az első falatot a számba. Ledöbbenve tapasztaltam azt a fantasztikus íz kavalkádot, ami betöltötte az egész számat.


                    Folytatás a 2. részben... Kattints ide!

 

 

vissza a címoldalra



 
Felfog-e emelkedni a Föld a magasabb dimenziókba?
Eredmények
További szavazások
 


atlantiszfenyfia.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérkép
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu